AKI TÖKÉLETES VOLT VICUSKAKÉNT: MEGKÉSETT VALLOMÁS VENCZEL VERÁNAK

Miért van az, hogy az Egri csillagok nézése közben valahogy biztonságban érzi magát az ember? Fura ezt leírni, de mégis. Mintha újra ott ülnék, a már nem létező szentendrei kertmoziban.

Betakarózva valami olcsó kis pokróccal, mert hát hűvös az este, s közben figyelni, ahogy Dobó István a hazáról beszél átszellemülten. S arra gondolni, holnap nem lesz tanítás, nem kell leckét írni, nyelvtanból, számtanból, s talán majd lesz rántott csirke ebédre és lehet focizni délután kifulladásig. A magyar film jobb, mint a varázsszőnyeg. Időutazásra tökéletes. Gondoskodott róla megannyi különleges tehetségű rendező és színész. Maradandót alkottak és mi nem lehetünk elég hálásak ezért. A magyar film fénykora volt a hatvanas-hetvenes évek. Ezt a legvitriolosabb kritikusok sem vitathatják. Annyi csodálatos művész dolgozott ebben a kis országban, hogy még kedvencet is nehéz volt választani közülük. Rajongtunk Sinkovits Imréért, Latinovits Zoltánért, Pécsi Sándorért, Gábor Miklósért, Bessenyei Ferencért, Básti Lajosért, Ruttkai Éváért, Törőcsik Mariért…

Mégis. Mégis leírom most, hogy én Venczel Verát szerettem legjobban. Afféle gyerekszerelem volt ez részemről – egy gyönyörűséges ifjú hölgy iránti rajongás. Annyi szépség és mélység lakozott a szemében, hogy az ember szinte elveszett a tekintetében. Hihetetlen átéléssel formálta meg a szerepeit, a fájdalom igazi fájdalomként jelent meg az arcán, a nevetés pedig… az az édes kacaj azon a tündéri vonásain. Tökéletes volt Vicuskaként az Egri csillagokban, a törékeny naiva akkor már szinte a védjegyévé vált. Nekem mégsem ez volt a legnagyobb filmélményem vele kapcsolatban: az Isten hozta, őrnagy úr! a mai napig a kedvenc mozim. Ha rossz kedvem van, újra megnézem, újra és újra. Ahogy Tóth Lajos tűzoltóparancsnok az orrára húzott sisakban menetel, ahogy készülnek a dobozok, egyik a másik után és már állnak halomban a kertben. S ekkor azt kérdezi a szomszéd meglepetten: mi van Lajos, valami gépet vettetek…?

S Venczel Vera a fruska, a szerelmes fruska. Aki rajongással figyeli a Latinovits Zoltán által zseniálisan megformált őrnagyot. A magyar filmtörténet egyik legjobb, legmaradandóbb alkotása. S Venczel Vera akkor, 1969-ben, még mindig csak 23 éves volt. Már túl olyan mozikon, mint az Egri csillagok, a Kötelék, a Tanulmány a nőkről, a Bohóc a falon, az Egy szerelem három éjszakája, a Kárpáthy Zoltán, a Nem szoktam hazudni és a Karambol.

Pillanatok alatt felfedezték. A tehetségét talán az édesapjától örökölte, aki rajongásig szerette a verseket, és tulajdonképpen színésznek készült. Aztán még sem lett az. A lánya azonban megvalósította az ő álmait is. Venczel Vera így beszélt a kezdetekről: „Valójában Makay Margit indított el a pályán, ő volt aki először hitt bennem, akinél az alapokat megtanultam, akinek a személyisége döntően befolyásolt, nem csak színésznőként, hanem az egész életben…” Gimnazistaként már filmekben szerepelt. Aztán a színművészeti főiskolán Pártos Géza osztályába került. Róla ezt mondta: „Ő szintén zseni volt és színházi emberként is pedagógusként is egyedülálló. Valamennyien, akik a tanítványai lehettünk, rajongtunk érte. Pártos rendelkezett azzal a képességgel, hogy mindenkiből a lehető legjobbat, legigazabbat tudta előhozni…” Pártos a Madách Színházba vitte volna Venczel Verát, ám Várkonyi Zoltán, a korszak kiemelkedő művésze megelőzte őt. Így került az ifjú színésznő a Vígszínházba 1968-ban. Felsorolni is lehetetlen hány és hány szerepet formált meg színpadon, valamint a filmekben. S ez még akkor is igaz, ha valami megmagyarázhatatlan módon 1970 és 1980 között egyetlen egy mozifilmben sem szerepelhetett. Vajon miért mellőzték? Vajon milyen indíttatásban nem kínáltak neki, a korszak kiemelkedő színésznőjének szerepet?

Némileg kárpótolta Venczel Verát, hogy ez idő alatt harminchat televíziós alkotásban mutathatta meg képességeit. Főszereplőként. Játszott színházban, tévében, emellett szinkronizált és amiről keveset beszélnek, de megszámlálhatatlan rádiós hangjátékban is megcsillantotta tehetségét. Egyszer Zolnay Vilmos azt írta rádiós munkájával kapcsolatban: „Venczel Vera jött holtfáradtan, éjfél volt már, színpadról érkezett, bár a rendező már az első felvételt is elfogadta még egyszer, önként, kínpadra vonta magát, hogy tökéletesebb legyen.”

A néző belefeledkezett a játékba, például a Fekete város című filmsorozatban, amikor Bessenyei Ferenc lányát alakította, a zseniális Pécsi Sándor mellett. Az akkor még főiskolás Nagy Gábor partnereként. Megrázó képsorok egyik a másik után. Megrázó alakítások. Sokan és sokszor féltették őt. Féltették a törékenysége – a fizikális és lelki törékenysége miatt. Első férje a híres rendező, Esztergályos Károly volt, ám ez a kapcsolat csak néhány évig tartott, hogy aztán az Egy óra múlva itt vagyok című kultikus sorozat forgatása alatt megismerje Czapp György iparművészt, akivel évtizedekig élt boldog házasságban.

Féltettük őt, különösen 2015 decemberében, amikor egy színházi előadás alatt súlyos balesetet szenvedett, a csípőcsonttöréséből nehezen, kilenc hónap alatt épült fel. Aztán írtak itt is ott is a titokzatos betegségéről, ám ezekről ő soha sem beszélt. Aztán eljött 2021 októbere, amikor 75 évesen örökre elaludt… Egy csodálatos pályafutás – s egy különleges színésznő. Ezt jelentette számomra Venczel Vera. S nem csak ezt. Időutazást, vissza, egészen vissza a fiatalságunkig. Visszarepülni a gyermekkorba. Pokróccal betakarózni a szentendrei kertmoziban és nézni ahogy Vicuskából gyönyörű – a leggyönyörűbb nő lett…

Nyugodj békében, Venczel Vera!