AKI IKONT FEST, ABBAN JÉZUS ÉL: AGÁRDY GÁBOR KALANDOS ÉLETE

Azt írta egyszer valaki, hogy aki ikont fest, abban Jézus él. Művészembernek kell-e ennél varázslatosabb, léleksimogatóbb mondat? Gabriel Arkaliján mégis tiltakozott.

Persze csak visszafogottan, a maga szarkasztikus módján: „Én nem vagyok templomba járó, Jézussal odahaza is együtt lehetek. Amikor viszont ikont festek, akkor biztosan mellettem áll Krisztus. Ilyenkor ő vezeti a kezemet…” Gabriel Arkaliján először csak saját maga szórakoztatására alkotott ikonokat, aztán az évek során ahogy fejlődött, ahogy egyre inkább ráérzett, úgy lett egyre elismertebb. A lelkesedése határtalan volt, kitanulta az aranyozást, a veretkészítést, sőt, az ötvösmunkát és mindennek a tetejébe a cirill betűs írást is. Ezeket aztán mind-mind felhasználta művészete fejlesztésére.

Fóton volt egy kis háza, hangulatos menedéklak, ahová el lehetett vonulni a világtól, ahol madárfütty kíséretében nagyokat lehetett gondolkodni, olykor szunyókálni, s persze alkotni. Egyre jobban felfedezte a környéket és a feljegyzések szerint szinte megszállottan járta a környékbeli öreg pincéket. S nem évtizedes borospalackokat, zamatos nedűvel teli hordókat keresett – hanem régi, szétesett hordódongákat. Merthogy ez az időtálló és kissé viseltes kemény faanyag tökéletes alapot és felszínt jelentett az ikonok elkészítéséhez.

Gabriel Arkaliján pontosan tudta, hogy a dolgok nem véletlenül történnek az életben. „Egyszer azt kérdezte tőlem egy püspök, mit gondolsz, miért esett éppen akkor a jég? Hát azért, hogy bemenj a templomba. Valóban a Teremtő akarata volt ez. Kaptam egy jelet, hogy foglalkoznom kell az ikonokkal…” A sors, vagy ahogy az ikonfestő mondja, a Teremtő a templomba vezérelte őt. Bulgáriában történt. Egészen pontosan Szófia egyik különleges hangulatú épületében – az Isten házában. Akkoriban ott forgatták az Egri csillagok című filmet és egyik pillanatról a másikra irtózatos vihar támadt, brutális jégeső verte a földet, a stáb pedig, amely épp egy jelenetet készült felvenni, menekülni kényszerült. Valamennyien behúzódtak a közeli templomba. A falakon gyönyörű ikonok voltak, melyek rabul ejtették a tétova, vizes, ázott vendégsereget…

Gabriel Arkaliján örmény származású, szabómester gyermeke, és ugyanabból az örmény faluból menekült a családja, ahonnan a híres francia énekes, zeneszerző és színész, Charles Aznavour is származik. Valóban menekülniük kellett az örmény népirtás elől. A legenda szerint idősebb Arkaliján egy szekérre felkapaszkodva és ott elbújva menekült meg. Később aztán futott, futott, előbb Franciaországba, majd Székelyudvarhelyre, és meg sem állt Szegedig. Fia már a Tisza-parti városban született. S mennyire életrevaló gyerek volt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy 8 esztendősen már játszott, fellépett a szegedi Szabadtéri Színpadon, 15 évesen pedig már szerződést írhatott alá a helyi színházhoz.

Ő volt az úgynevezett táncos boy és kardalos. Így indult színészi pályafutása. A szerepek megformálása, a szavak, a mondatok tökéletes, ízes kiejtése, az örömjáték.  Ez volt immár az életcél. Az ifjú színészt aztán 1942-ben bevonultatták, a háború szörnyűségeit ő sem kerülhette el. Ment a frontra, és Kisinyovban esett hadifogságba. Nem büszkélkedett azzal, hogy színész, inkább azt hazudta, hogy festő, így aztán portrékat készíthetett az orosz fogvatartóiról. Talán ezért sem bántották, mert látták, hogy ügyes kezű, hogy talpraesett, hogy a jég hátán is megél és így, valami csodaszerűen, kilenc hónap után hazaengedték. Hazatért és újra színész lett.

Később így emlékezett vissza a kezdetekre: „Játszom, mióta csak megvagyok. Szegeden lakott a családunk és én nem lehettem több hat-nyolc évesnél, amikor betoppant egy szomszéd, a szegedi színház tagja, mondván gyermekszínészt keresnek. Így kezdődött. Később aztán több mint egy évtizeden át vándortársulatokkal jártam az országot. Általában három hónapot töltöttünk egy városban, kisebb helységekben még annyit sem, s játszottunk klasszikust, modernet, prózát, operettet, minden. Nincs olyan vidéke az országnak, ahol meg ne fordultam volna…”

Soha nem tagadta meg örmény származását. Nagyapját, aki a népirtás áldozata lett, apját, aki csodaszerűen megmenekült a mészárosok elől. Talán ezért is tudott annyira kemény lenni, kemény, határozott és öntudatos végig a pályafutása során. Első felesége Tóth Ila színésznő volt, és lányuk Ilona ugyancsak színésznőként dolgozhatott. Aztán megismerkedett Rácz Borival, a Magyar Állami Operaház ünnepelt balerinájával és 1956-ban összeházasodtak. A művésznő élete végéig kitartott mellette. S nem csak kitartott, büszke volt rá. Gabriel Arkaliján, ahogy mondani szokták, Thália kegyeltje volt. Játszhatott Miskolcon, majd a Fővárosi Operettszínház tagja lett, később a Petőfi Színház ünnepelt sztárjaként rajongott érte a publikum. Olyan emlékezetes szerepek fűződnek a nevéhez, mint Molnár Ferenc Liliom című művének a címszerepe, aztán Bertold Brecht Koldusoperájának Bicska Maxija. A Csárdáskirálynőben Miska pincér. De megmutatta komoly, fajsúlyos énjét is az Advent a Hargitán című Sütő-darabban. És a mai napig írnak arról a zseniális alakításról, amit a Svejkben nyújtott, Katz tábori lelkész megformálásával.

Gabriel Arkaliján, vagyis Agárdy Gábor imádott komédiázni és gyönyörűen énekelt. Kabaréjelenetekben nyújtott maradandót, drámákban mutatta meg egészen különleges tehetségét. A Gyertyák csonkig égnek cím Márai-regényből született színházi előadás, majd későbbi filmadaptáció művészete csúcspontja volt. Számtalan filmben láthatjuk őt, például A dunai hajósban, ahol Dragos Károly rendőrfelügyelőt alakította. Ikonfestőként is itt van velünk, olyan műveket készített, amelyek közül egy Oroszországban, a Danyilov kolostorban tekinthető meg és a Vatikánban is őriznek tőle egy táblaképet, ezzel még II. János Pál pápát ajándékozta meg annak idején.

Agárdy Gábor 2006-ban, 83 éves korában aludt el örökre. Biztosak lehetünk benne, hogy azóta vigyáznak rá, ott fent, a magasban. Hiszen tudjuk, aki ikont fest, abban Jézus él…