Nézem a fotót. Nézem és nem tudom levenni a szemem Alain Delon arcáról. Ott van rajta az egész huszadik század, de még annál is több. Az élet maga.
Apró mosoly a szája szegletében, a szeme eleven, mintha épp most készülne az első szerepére valahol Franciaországban egy stúdióban. A sál, a hetykén nyak köré tekert sál pontosan jelzi, hogy beint az öregkornak. Svájcban készült, a francia színész otthonában. Nyolcvanhét esztendősen is olyan életerő dolgozik benne, olyan élni akarás sugárzik róla, hogy az embernek jókedve lesz tőle. Mert Alain Delon olyan nekünk huszadik századi embereknek, mint a Rolling Stones, Puskás, a sárgabarack-lekváros palacsinta, a Balaton vizén megcsillanó napfény – a hétfők, a szerdák, a vasárnapok része. Velünk van, hozzánk tartozik. Mi úgy nőttünk fel, hogy Alain Delon a sztár. A nők bálványa, a férfiak inspirálója. Holnap lesz 87 esztendős és visszavonultan él Svájcban. Kutyák veszik körül, és csak ritkán enged magához bárkit is – ritkán enged be az otthonába, az immár remetei életébe idegent.
Sceaux városka immár világhírű. Párizs közelében fekszik és előbb-utóbb áll majd a főtéren egy egész alakos Alain Delon szobor. Itt született 1935-ben Alain Delon és hát ne tagadjuk, közel sem volt harmonikus a gyerekkora. Négyévesen már nevelőszülők mondták neki a magukét, nevelték, de hogy milyen sikerrel, az csak évekkel később derült ki. Az ifjú Alaint aztán mégiscsak magához vette az anyja, de ehhez az is kellett, hogy újból férjhez menjen, méghozzá a helyi mészároshoz. Gondolhatnánk, hogy az a tagbaszakadt, bivalyerős férfi jól ráncba szedte az ifjút, csakhogy ez sem igaz. Rossz gyerek volt, annyira rossz és kezelhetetlen, hogy több iskolából is kirúgták, szinte elzavarták, miközben könyörögve kérték a szülőket: neveljék meg, mert ez egy igazi vadorzó. Tulajdonképpen senki sem csodálkozott azon, a mikor 15 évesen abbahagyta az iskolát. Köszönte szépen, ennyi elég is volt. Onnantól kezdve melózott, már amikor kedve volt hozzá. Előbb a mostohaapja üzletében, de a mészárosmunkát mindössze két évig bírta, aztán kipróbálta magát katonaként, ejtőernyősként szolgált Indokínában, majd visszatérve Franciaországba, belekóstolt a futárok, a postások és a pincérek színes életébe. Egyik sem nyerte el a tetszését, ám mégis a pincérkedésnek köszönhette, hogy Alain Delon lett belőle.
Jean-Claude Brialy, egy ismert színész szólította őt meg a pult mögött, s azt mondta neki, lát benne fantáziát, pakoljon, viszi magával a Cannes-i filmfesztiválra. Így történt, hogy az akkor még teljesen ismeretlen, ám feltűnően jóképű fiatalember megjelent a művészvilág csillogó-villogó rendezvényén és azonnal felhívta magára a figyelmet. Nem a játékával, egyszerűen csak a megjelenésével. Azt gondolták róla a különböző rendezők és producerek, hogy majd ő lesz az új James Dean.
Soha nem tanulta a színészetet, mégis, valami egészen megmagyarázhatatlan tehetség lakozott benne a filmművészet iránt. Tudta magáról, hogy a külsejével hódít, feltűnést kelt és hatást gyakorol, ám azzal is tisztában volt, hogy ez a kamera előtt kevés. A szakmai és mentális fejlődésében egyértelműen Luchino Visconti játszotta a főszerepet. Az olasz rendezőt atyjaként tisztelte és leste minden szavát, minden gesztusát. Az pedig különleges hatással volt rá, ahogyan Visconti öltözött. Elegánsan, stílusosan. Első közös filmjükön meg is látszott a kettőjük közötti szoros kapcsolat, az 1960-ban forgatott Rocco és fivérei kultikus alkotás lett. A filmtörténet egyik legjobb mozija. A bemutató után nemcsak nők milliói olvadtak el Delontól, a szakma is a lábai előtt hevert. Egy másik kiváló direktor, René Clément is hozzátette a magáét a Delon-életrajzhoz és ez még akkor is igaz, ha a kapcsolatuk elején enyhén szólva sem rajongtak a másikért.
De az ugyancsak 1960-ban készült Ragyogó napfény már megmutatta Delon különleges tehetségét. Ez a mozi tette őt világhírűvé. Ebben villantotta meg azt az arcát, amely végig, egész karrierje alatt olyannyira jellemző volt rá: kisfiús, mosolygós, már-már jóságos, angyali arc, mögötte pedig a csábító, a gyilkos. Mindez megtetézve különleges sármmal és a varázslatos színészi játékkal.
Érdemes megállni itt egy pillanatra, sőt, visszamenni az időben, 1957-ig, merthogy Delon akkor debütált egy krimiben, hogy aztán egy esztendővel később a Légy szép és tartsd a szád című filmben már együtt játsszon egy bizonyos Jean Paul Belmondóval. Csakúgy, mint később a legendás Borsalinóban. Az ötvennyolcas esztendő amúgy is különleges volt Delon számára, mert akkor ismerte meg a Christine című filmben Romy Schneidert, akivel évekig egy párt alkottak, jegyben jártak, ám soha nem házasodtak össze. Schneider a kor szexszimbóluma volt, felkavaró szépségű, tehetséges művész. Ám Delonnak kevés, még ez is kevés volt, 1963-ban levelet írt (!) neki, így szakított vele.
És közben folyamatosan forgott a kamera és mutatta Delont megannyi pózban, szerepben, a Párducban, amelyért Golden Globe díjra jelölték. A Napfogyatkozásban, a Klein úrban és persze a zsarus filmekben. Hogy imádtuk Delont a Zsaruban, a Zsaru szavában, a Ne ébreszd fel az alvó zsarut című moziban. És még ennél is jobban rajongtunk érte a Fekete tulipánban, a Kalandorokban, a Zorróban. A szamuráj című filmjében pedig már egyenesen félelmetes volt. Rideg, hideg, és hátborzongató. Delont nem tudták beskatulyázni, játszott jófiút, alakított bitangot, hol rendőrgúnyába bújt, hol pedig maffiózóként csinált hülyét a karhatalomból.
Hihetetlen, de Amerika mégsem fedezte fel őt. Hollywood nem lett az ő új terepe, hódításainak helyszíne. A Casanova visszatérben már kissé öregedő Delont mutat a kamera, van abban a filmben nem kevés önirónia is – a csábító és a múló idő. A csábító és a botrányhős. Merthogy Alain Delon ült engedély nélküli fegyvertartásért, és többször is megvádolták, hogy szoros kapcsolatot ápol a maffiával és három testőre is gyanús körülmények között halt meg. A magánélete minden egyes pillanatát kereste-kutatta a sajtó. Mindenki kíváncsi volt rá, hogyan is él Alain Delon, az a férfi, aki Romy Schneider után elvette Nathalie-t, akit egy kocsmában mutattak be neki. Tőle született az első fia, az ugyancsak szívtipró Anthony. Aztán elváltak, merthogy Delon beleszeretett Mireille Darc-ba, a csodálatos színésznőbe, aki 1984-ig hozzá tartozott.
Hosszú idő, hosszú kapcsolat, ám közben Delon nagykanállal habzsolta az életet és a fiatalabb, idősebb lányokat, asszonyokat. A pletykák szerint még Anthony fiával is ugyanazért a nőért versengtek jóval később. Aztán vad románcba keveredett egy német származású énekesnővel, Nicóval, de a gyümölcsöt Christian Aaron Boulognét, a tündéri gyermeket nem fogadta és nem ismerte el. Alain Delon 1987-ben ismerte meg a holland modellt Rosalie van Breement, aki aztán két gyermekkel ajándékozta meg, Anouchkával és Alain-Fabiennel, ám a holland szépség 2002-ben elhagyta a francia színészt. Négy gyerek, két feleség, több ezer szerető. Vagy még annál is több. Ám a 87 esztendős Alain Delon mégis magányosan, visszavonultan él Svájcban.
Nézem a fotót, a hetykén hátradobott sálat és örülök, hogy Alain Delont láthatom. Mosolyogva, teli s tele életkedvvel. Ha ő él, akkor a XX. század még mindig itt van velünk, bennünk – s talán soha nem ér véget…
Boldog születésnapot, Alain Delon!
