Szerintem sosem köszöntük meg önnek, hogy volt nekünk. Mert olyan természetesnek tűnt, hogy ha bekapcsoltuk a televíziót, akkor mindig ott volt a sötét öltönyében és vagy azt mondta „és akkor megkérem a zsűrit, hogy pontozzon!” vagy pedig „a jelenet szereplői, Szombathy Gyula, Harsányi Gábor és Lorán Lenke. Fogadják őket szeretettel.”
Mi gyerekek voltunk, aztán szerelmes tinik, változtunk, felnőttünk, gyerekeink lettek, de ön mindig ott volt. Eleinte fekete-fehérben, majd színesben. Konferált, kérdezett és vicceket mesélt. Állt a sötét öltönyében, elegáns volt, visszafogott pedig közben tragédiák sorát élte át. Minden interjúalanyánál felkészültebb volt, de sosem akarta őket „lejátszani”, tudta, hogy nem az a dolga. Hét nyelven beszélt. Ha a hatvanas-hetvenes években néhanapján külföldi sztárvendég jött Budapestre, a Magyar Televízió vezetői előbb leizzadtak (te jó ég, ki fog beszélni vele, tud itt egyáltalán valaki olaszul?), aztán a homlokukra csaptak, hát persze, az Imre!
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Ön pedig tökéletes kiejtéssel kérdezett angolul, oroszul, olaszul, németül, éppen milyen vendég érkezett. Nekünk meg fel sem tűnt, hogy Antal Imre minden területen otthonosan mozog. És sosem köszöntük meg önnek! Azt sem, amit a legendás Bors című sorozatban Dániel Edeként adott nekünk. Mert színésznek is kiváló volt. Pedig közben mennyi, de mennyi lelki sérülést cipelt… Tudjuk persze, hogy a televíziózás valójában csak kényszerpálya volt. Zongoraművésznek készült, arról álmodott, hogy a világ leghíresebb koncerttermeiben játszik, az előadás végén pedig felállva tapsol az értő közönség és néhány bravo!, bravo! is elhangzik. Így lett volna, ha nem jön az a fránya ízületi gyulladás, amely romba döntötte az álmait.
Sosem látszott önön, hogy mit érez. Pedig tele volt fájdalommal. Mikor az imádott édesanyja meghalt, akkor is színpadon állt. Senki sem vette észre, hogy közben összeomlott, ott legbelül. Az életrajzi könyvéből tudjuk azt is, mennyire közel állt önhöz az édesanyja. Akinek hamvait a halála után a Damjanich utcai lakásában őrizte, mert képtelen volt elengedni. Mindent megadott volna azért, hogy csak egyszer újra mondja az ön becenevét. Pami, édes kisfiam…
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Sosem köszöntük meg önnek, hogy volt nekünk és sosem kértünk bocsánatot azért, hogy nagyon csúnya lett a vége. Nem nekünk kellene, de bocsánat, hogy a Magyar Televízió nyugdíjazta. Ön sem, mi sem hittük, hogy eljön ez az idő. Mi úgy gondoltuk, Antal Imre akkor is ott lesz a csipkés terítővel, vázával díszített tévében, amikor mi már öregek leszünk. És bocsásson meg azért is, hogy voltak akik idős korára kegyetlenül kihasználták önt. Álságos ivócimborák, érdekemberek, akiknek izgalmas volt, hogy az Antal Imrével ihatnak, de közben pénzt csaltak ki öntől vagy éppen kirabolták. Vittek aranyat, porcelánt, hitet… Bocsásson meg annak is, aki a könyvének féltve őrzött kéziratát (igen, a Paminak) beadta egy árverésre. Tudom persze, csak legyintene, mondván, hogy hagyjuk, így alakult, pedig biztos vagyok benne, hogy fájt, hogy kihasználták.
Sosem köszöntünk meg, hogy volt nekünk. A Magyar Televízió is, ahelyett, hogy adott volna önnek egy aranykulcsot a tévé épületéhez, szépen elküldte nyugdíjba. Öreg már, nem kell. Bezzeg akkor kellett, mikor olyan műsorvezetőt kerestek, aki elviszi a hátán a produkciót. Az utolsó két hónap a hospice házban kegyetlen volt. Azzal a tudattal feküdni, ülni, néha sétálni egy kicsit, hogy hamarosan vége mindennek. Azzal a tudattal elaludni, hogy lesz e még holnap egyáltalán. Letaglózó.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Sosem köszöntük meg, hogy volt nekünk. De napra pontosan 15 éve már ott van, ahol jó önnek. Az édesanyjával, aki megint Paminak szólítja és tudom, hogy ott fent csodásan zongorázik naphosszat. Az ízületi gyulladásnak nyoma sincs, csak siker van, vidám dallamok és a végén zúgó vastaps. Az első sorban pedig ott ül az édesanyja. A tapsvihar alatt ön lopva ránéz, és az arcán látja azt a büszkeséget, ami csak egy édesanya arcán látható…
Szép kép. És immár örökké tart…
