EGY BÁNYA MÉLYÉN DOLGOZOTT FIATALON: AVAR ISTVÁN ÉLETTÖRTÉNETE

Már a hangja is megnyugtatta a nézőt. De ehhez a mély orgánumhoz még társult a szuggesztív, a lélek mélyéig hatoló szempár és az a karakteres arc. Következzék Avar István élettörténete.

Egyszer azt kérdezték tőle, hogy miért jó színésznek lenni? Egészen különleges választ adott: „Amikor az ember nagyon szenved, amikor a legjobban szenved, amikor a leginkább káromkodik, amikor a legjobban fogadkozik, azt hiszem akkor a legjobb…” Mármint színésznek lenni. S milyen lehetett bányászként dolgozni? A Kossuth-díjas színész erről is mesélhetett volna napokig. Átélte. Az ifjúsága meghatározó része volt a mélybe merülni, az életét kockáztatni, ahogy mondani szokták, beledögleni a melóba. „Tizennégy éves sem voltam, amikor, mint segédmunkás dolgozni kezdtem az Egercsehi bányánál.
Gyerekként láttam a koporsókat és a bányászok gyászát. Később már én is dolgoztam az Egercsehi szénbányában. Először a külszínen, mint segédmunkás. Fát szállítottunk, a bányafát hordtuk be az aknába. Aztán aknacsatlós lettem. Először fent a külszínen, majd lent, az akna alatt. Edződtem nagyon. Négy évet nyomtam le a bányánál, amiből másfél év volt a föld alatt. Ez a munka műszakonként háromszázötven csille kiszállítását jelentette…”

Az ember valahogy nem így képzeli a gyerekkort. Nem lent a mélyben, szénporos arccal. Avar István a Heves megyei Egercsehiben született. Nagyapja és az apja is bányászként dolgozott. Afféle családi hagyomány volt ez – meg aztán más munkalehetőség sem nagyon volt a környéken. Örültek a melónak, örültek a fizetségnek, a napi betevőnek. Aztán az édesapját munkaszolgálatra vitték a II. világháborúban és csak 1948-ban térhetett haza, lesoványodva, megtörve. Amíg az édesapja távol volt, a fiatal Avar István az édesanyjával bujkált, olykor jeges árkokban húzták meg magukat, hogy túléljék a háború borzalmait. „Ötéves koromban cukrosládában aludtam, mert apám munkanélküli lett és már mindenünket eladtuk és megettük. Otthagytuk Egercsehit, ahol születtem. Konok voltam gyerekkoromban, előfordult, hogy apám nadrágszíjjal vert. Sok évvel később elmondta, hogy még olyankor sem voltam hajlandó sírni…”

Korán lett felnőtt. De a megannyi megpróbáltatás, a fizikai munka sem gátolhatta meg abban, hogy ne forduljon az élet szebb, léleksimogatóbb oldala felé. A kőkemény műszak után még volt energiája a helyi amatőr színjátszó körben szerepelni, verseket szavalni: „Hároméves voltam és még nem ismertem a pénzt. Az utcán megállítottak azzal, na, mondj egy verset. Ha pénzt kapok! – válaszoltam. Mindig egy fillért adtak, amit én fekete pénznek hívtam, mert azok olyan fekete színűek voltak. Így kezdtem el a verselést…” Aztán szerencsére folytatta. Folytatta élete végéig. Amikor az édesapja megannyi kínlódás után hazaért Magyarországra a fogságból, a fia jelentkezett a színművészeti főiskolára. Úgy ment el a felvételire, hogy előtte részt vett a Világifjúsági Találkozón. Sodródott a tömeggel, rácsodálkozott a forgatagra, a háború okozta sokk utáni mámorra – így aztán  nem készült semmivel. Mégis felvették. Elszavalt egy verset. Ennyi is elég volt.

Ekkor még palócosan mondta a magáét. „Esténként, tíz óra után a kollégiumi fürdőszobában gyakoroltam, gombostűvel a kezemben, amit a combomba szúrtam, ha elfáradtam. Azóta tudom, hogy az érthető beszéd alapvetően fontos a színészi pályán.” Pécsett élete legszebb hat évét töltötte a helyi színházban. Többször is Budapestre hívták, de sokáig makacsul nemet mondott. Aztán mégis belevágott a nagy kalandba, és elmondása szerint sírt, amikor elköszönt a pécsiektől. 1960-ban Ádám Ottó hívta a Madách Színházhoz, és ő ment. Ment, hogy meghódítsa a fővárost. Hat év a Madáchban, majd 21 esztendő a Nemzetiben. Kitartó, hűséges szolgálat ez. Megszokta a főváros lüktetését, megszokta az elegáns ruhákat, stílusos volt, kimért és olyan valaki, akire, ha belépett valahová, azonnal felfigyeltek. Talán ezért is élte meg szinte tragédiaként, amikor a Madáchos évek alatt egy bárdolatlan portás nem engedte be a színházba az előadás előtt. Ezt mondogatta neki idegesen: „Mutasson az elvtárs papírokat, akkor elhiszem, hogy színész. Tudja, itt egyre több a tolvaj, egyre több a lopás…” Ezek után otthagyta a Madáchot.

Rengeteg filmben és tévéjátékban szerepelt, ám mégis a színház, s színpad volt az ő igazi otthona: „Egyszer azt kérdezte tőlem egy újságíró, hogy karrierista vagyok-e? Azt feleltem, hogy megette fene, ha valakiknek nincsenek vágyai, nincsenek céljai, nem szeretne valamit elérni. Ilyen értelemben természetesen én is karrierista vagyok. Szeretnék a legnagyobb, leghíresebb, legjobb színész lenni, de nem azon az áron, hogy másoknak ártsak…” A palócos kiejtésből odáig jutott, hogy idővel színpadi beszédet tanított a főiskolán, sőt, tanszékvezető egyetemi tanárként is alkalmazták.

Volt országgyűlési képviselő a Kádár-rendszerben, de úgy, hogy közben nem volt tagja a pártnak. A sok munka, a fiatalkori fizikai megpróbáltatás, a vágtató évek később alaposan belemartak a szervezetébe. Kétszer kapott szívrohamot, túlélt egy gyomorvérzést, és átesett szív- és gyomorműtéten is. Az imádott felesége, Gyapay Ivett 50 évig hűséges társaként fogta a kezét és vigyázott rá. Vigyázott rá haláláig. Avar István 2014. szeptember 13-án, otthon, családi körben hunyt el 83 évesen. Felesége, István fia és két unokája Dániel és Ádám gyászolták. Az országgal együtt…

Nyugodjon békében!