A harminc esztendős, Charles Buchinsky nagyot sóhajtott, tán kinézett az ablakon, mintegy erőt merítve a következő mozdulathoz és bekopogott az ajtón. Élete egyik legfontosabb pillanata volt ez.
Az egykori szénbányász, a tatár apától származó, mélyszegénységben felnőtt fiú a csillagokig akart felsétálni. Aztán belépett az ajtón, és néhány perc múlva majdnem ki is fordult. Egy bizonyos Hal B. Wallis megnézte magának, s azt mondta: fiatalember, ön hiába akar színész lenni! Talán csak rosszarcú gengsztereket és ellenszenves indiánokat lenne képes megformálni ezzel az ábrázattal…”
Képzeljük el Charles-t, a 8 esztendős, jó kötésű kissrácot, aki lányruhában megy iskolába. Képzeljük el őt, amikor a sok-sok gyerek hahotázva fogadja, kigúnyolja és talán egy életre lelki sérültté teszi. De Charlesnak nem ez volt a legborzalmasabb pillanata gyerekkorában. Mindössze 10 évet élt, amikor a Litvániából bevándorolt bányászcsalád tizenegyedik gyermekeként, 14 testvérével együtt elveszítette az édesapját. Addig is a nehézség, a nélkülözés, a megannyi próbatétel jellemezte az életüket, onnantól kezdve mindez megsokszorozódott. Otthon alig beszéltek angolul, maradt a litván, meg az orosz, de az élet nem hagyta, hogy sokáig bezárkózzanak – az amerikai álom rémálom formájában húzta és húzta őket magával. Charles ugyanis kényszerből, a tanulás helyett munkára jelentkezett ugyanabba a szénbányába, ahol az apja is melózott. Az apja, akit elveszített…
A fiatal Charles lement az aknába, le a föld gyomrába, ahol a sötétség az úr. S a veszélyt nem csak az idősebb kollégák elmeséléséből érezhette, egy alkalommal bányaomlás miatt a föld alatt rekedt megannyi munkással együtt, és csak egy drámai mentési akciónak köszönhetően sikerült visszatalálnia a föld felszínére, vissza az életbe. Onnantól kezdve súlyos klausztrofóbiától szenvedett, irtózott, rettegett a zárt terektől. Később, jóval később mindezt újraélhette a Nagy szökés című filmben…
De Charles bányászként talán még nem is álmodhatott erről. De az élet csak rángatta és rángatta tovább, s amikor a II. világháborúban az amerikai hadsereg is részt vett, jelentkezett a légierőhöz, és egy repülőgép lövészeként szolgált a Japán elleni csatákban. Huszonöt bevetésen vett részt, huszonötször tette kockára az életét az új hazáért, bátran, ahogy egy igazi hőshöz illik. Kitüntetéssel szerelt le, sokan veregették a széles vállait, mondván, fiatalember, megtetted amit megkövetelt a haza. Aztán elfelejtették. Olyannyira elfelejtették, hogy hol kőművesként, hol szakácsként, hol pedig strandszék-kölcsönzőként kereste a kenyerét Atlantic Cityben.
Csakhogy Charles, a feltűnően izmos, napbarnított arcú fiú, nem adta fel. Atlantic Cityben találkozott egy színtársulat tagjaival, akik épp díszletfestőt kerestek. Felvették, és miközben ő tett-vett, csinálta a maga dolgát, felfedezték benne a különleges karaktert. A tatár arcvonások tették azzá, no meg a benne szunnyadó, kiapadhatatlan erő. És Charles élvezte a színészkedést, majd 1949-ben Kaliforniába költözött és tanulni is kezdte a színészmesterséget. Először 1951-ben kapott egy nyúlfarknyi szerepet, majd a következő két évben újabb tíz filmben alkalmazták, de a nevét soha, sehol nem tüntették fel a stáblistán. Ő volt az integető tömeg egy része. De minden megváltozott, mint a mesében, és 1954-ben ifjú barátunk immár Charles Bronsonként várta az újabb és még újabb szereplehetőségeket. Ehhez persze kellett egy bizonyos Tóth Endre, aki Budapestről vándorolt ki Amerikába, ahol André de Toth-ként rendezett filmeket. Ő karolta fel a fiút és ő találta ki a jobban megjegyezhető és kimondható Bronson nevet.
Bronson aztán egyik pillanatról a másikra legyőzhetetlen férfi, a nők bálványa lett. Világító kék szeme szinte kiugrott abból a cserzett, bronzos arcból. És vonzotta a kamerát, vonzotta a női tekinteteket. Igazi nagy sztár aztán 1960-ban lett, a Hét mesterlövész egyik főszereplőjeként. Onnantól kezdve mintha felült volna egy varázsszőnyegre, amely nem akart leszállni vele. Jött a Nagy szökés, aztán A piszkos tizenkettő, majd Alain Delon Európába hívta, hogy játsszon az Ég veled, barátom! című krimiben. De a Volt egyszer egy vadnyugat aztán végképp sztárrá emelte. A harmonikás, a bosszúvágytól hajtott cowboy. Ennio Morricone varázslatos muzsikája, itt cseng a fülünkben, és teszi teljessé, halhatatlanná mindazt a varázslatos mozit, amelyet 1968-ban forgattak.
Ő volt az, aki megbüntette a rosszfiúkat a közönség nagy örömére. Hős volt, igazi hős, aki óvta a magánéletét. Első feleségét 1949-ben vette el, a lány mindössze 18 éves volt. Charles akkor még szegény volt. Szegény és vonzó. Aztán elváltak, és jött Jill Ireland, a második felesége, a híres színésznő, akivel számtalan filmben játszottak együtt. Rajongásig szerették egymást, de az asszony 1990-ben mellrákban elhunyt. Charles Bronson pedig összetört lelkileg. Onnantól kezdve keveset szerepelt, keveset forgatott, majd jóval később feleségül vette a 40 évvel fiatalabb Kim Weekset. Charles Bronson akkoriban már évek óta Alzheimer-kórral küzdött. Végül 2003. augusztus 31-én halt meg Los Angelesben. 81 esztendős volt…
Meghalt, de mégsem. Mert azóta is itt van velünk. A cserzett, karakteres arcával, a hideg, kék szemével és a sokatmondó szótlanságával.
Nyugodj békében, Charles Bronson!
