GYÖNYÖRŰ ÉS FÁJDALMAS JÁTÉK AZ ÉLET: SZOMORÚ LEVÉL DÉRI JÁNOSNAK

Ha becsukom a szemem, látom, ahogy ott állsz az ajtóban, János. A Népstadion öltözőjében óriási volt a nyüzsgés, az újságíró-válogatott tagjai a legendás SZÚR-ra készültek éppen. A nyolcvanas évek vége felé jártunk, s én, az újságírótanonc, mint Kövesi a tartalék, a Régi idők focijából, néhány percet reméltem a pályán.

Emlékszem a nyüzsgésre, a meccs előtti feszült várakozásra, s arra a pillanatra, amikor te, János, egyszer csak megjelentél mosolyogva… Emlékkép-foszlányok ezek, melyek hol erősebben, hol elhalványulva, újra és újra megjelennek. Olykor váratlanul, megmagyarázhatatlanul. Látom például időnként, ahogy a kamerába beszélsz a heidelbergi klinikán Fodor Jánosnak. Látom az arcod, figyelem a szemed, a szád mozgását, a gesztusaidat, és keresem bennük az élet ígéretét. Drámai, sokkoló, kitörölhetetlen pillanatképek ezek, aki látta soha sem felejti. Aki látta a halállal küzdő férfit, az évek, évtizedek múltán is felkiált, hogy ennek nem így kellett volna lennie!

Látom például időnként azt az estét, amikor Mexikóból jelentkeztél be, élő egyenes adásban, a televízió pedig közvetítette mindezt, mintha valami meccset néznénk, és szurkolnánk, hogy ennek az összecsapásnak csak és kizárólag győzelem lehet a vége. Az Erkel színház színpadán álló Antal Imre valami elképesztő belső erőtől vezérelve nem sírt, nem zokogott, nem üvöltötte bele a mikrofonba, hogy János, gyógyulj meg az ég szerelmére! S a nézők pisszenés nélkül hallgatták, ahogy te a rekedtes, fáradt hangodon látszólag megnyugtatsz mindenkit.

Megnyugtatsz mindenkit, hogy meg akarsz gyógyulni. Farkasházy Tivadar mesélte a közelmúltban, még ennyi év távlatából is elérzékenyülve, hogy ott volt veled a kórházban, amikor kimondták az orvosok azt az elátkozott, félelmetes szót. Ott volt veled, mert kérted, hogy kísérjen el. Egy program volt a sok közül, mintha csak moziba, futballmeccsre, vagy lóversenyre indultatok volna. És kedélyesen beszélgettetek. Farkasházy minden egyes pillanatára emlékszik annak a délutánnak. Álltatok a kórház folyosóján, jött egy közös ismerős, odakint trilláztak a madarak, az ég a legszebb formáját mutatta. Szicília is megirigyelte volna azt a kékséget, amikor téged szólított az orvos. Mindjárt jövök – mondtad. És úgy is volt, nem sokkal később már megint együtt voltatok, és mentetek ki a kórházból, mintha csak egy kettős rangadó után lettetek volna a Népstadionban, és akkor te halkan, de jól hallhatóan azt mondtad Farkasházynak: tüdőrákom van.

Aztán pillanatnyi csönd lett, de ti ketten, no meg az élet, ment tovább… Néhány nappal később már a kezelések megkezdése után elkéredzkedtél a kórházból, s elmentél a Balatonra kétnapos forgatásra, és ott, úgy, de úgy sziporkáztál, hogy mindenki dőlt a röhögéstől, és arra gondolt, ez így tökéletes. Az élet maga. Miközben benned már gőzerővel dolgozott a gyilkos kór.

Lehettél volna gépészmérnök, egy a sok közül, aki a Műszaki Egyetemen szerzett diplomával hasznos, korrekt munkával segíti a lassan épülgető szocializmust. De valami kalandvágy dolgozhatott benned, amikor 1975-ben jelentkeztél a Riporter kerestetik című tehetségkutató műsorba, ahol harmadik lettél, és felfedeztek. Talán már tudtad, hogy a mikrofon lesz a te körződ, vonalzód és tervezőasztalod. A vonzás erős volt, az út pedig kikövezett előtted: 1977 és 1983 között a Magyar Rádióban dolgozhattál. Majd jött az újabb fontos lépés, immár a televízió felé, és a legendás Ablak című műsor riportereként láthatott ország-világ. Láthatott és rajonghatott érted.

Azt mondta a közelmúltban Feledy Péter, az egykori kollégád, hogy az adásmenet, a megkomponált adásmenet úgy nézett ki, hogy minden egyes percet megterveztek, és mellé odabiggyesztették: majd a Déri jókat mond. És jókat mondtál, János! Határozott véleményed volt, okosakat kérdeztél és néha úgy, olyan csibészesen mosolyogtál a bajszod alatt, hogy abban minden benne volt, minden szónál többet ért. Tehetségedre, sokoldalúságodra jellemző, hogy állandó résztvevője lettél a Rádiókabarénak is. Te voltál a riporter, János! A riporter. Amikor a tüdőrák már átvette a hatalmat és rombolása megállíthatatlannak tűnt, leszoktál a cigarettáról. A bagóról, amelyet még teniszezés közben is fújtál. Már késő volt. Az állapotod romlott és romlott visszafordíthatatlanul, aztán amikor nem nem mert senki megoperálni, te elmentél a világ végére, Mexikóba, és onnan jelentkeztél be utoljára. Már eszméletlen állapotban hoztak haza.

Negyvenegy esztendőt kaptál a sorstól János, mindössze negyvenegy esztendőt. Napra pontosan harminc éve, 1992. április 29-én aludtál el örökre. De én látlak ma is. Ahogy ott állsz az öltözőben, mosolyogva, magabiztosan, mint aki tudja: játék az élet. Ma már én is tudom, János! Gyönyörű és fájdalmas játék.

Nyugodj békében!