„Nem kell nagyon nagy célokat kitűzni és akkor nem érnek kudarcok. Az emberek olyan célokat tűznek ki, amik eleve nagyon magasak. Ezzel magukat eleve kudarcra ítélik…”
A fenti idézet Egri Jánostól származik. A legendás televízióstól, aki novemberben ünnepelte a 87. születésnapját. Gyönyörű kor. S ha leírjuk, hogy a nyolcvannegyediket miként ünnepelte, irigykedhetünk rá, és arra gondolhatunk: a Teremtő a tenyerén hordozza őt. Merthogy az a bizonyos születésnap úgy zajlott, hogy „délelőtt 11-től egy órán keresztül jégkorongedzésen vettem részt, pezsgővel és libamájas szendviccsel. Ez az életnek a show-ja…” Jégkorong, libamájas szendvics és pezsgő. 84 évesen.. De visszatérve Egri János fentebb idézett gondolatára. Tökéletesen összefoglalta mindazt, amitől leginkább szenvedünk, ami szorongást, stresszt, depressziót, kielégületlenséget okoz. Frédéric Beigbeder, a zseniális francia író, aki korábban reklámszakemberként dolgozott, azt írta egyszer: „Szenvedésetek a kereskedelem ajzószere. Mi ezt úgy hívjuk, hogy vásárlás utáni csalódás. Azonnal kell nektek a termék, de amint megkaptátok, már egy másikra van szükségetek. A hedonizmus nem humanizmus, hanem a cash-flow jelmondata: költekezem, tehát vagyok…”

Mintha visszautalna Egri János mottójára. S mi itthon pontosan tudtuk, éveken, sőt évtizedeken át, hogy az élet nagy kérdéseire egy korábbi jégkorongozótól kaphatunk tartalmas és megfelelő választ. Vagy inkább fordítsuk meg: az egykori jégkorongozó tett fel nekünk, valamennyiünknek olyan kérdést, amely izgalmassá tette a beszélgetést, még izgalmasabbá a műsort. Elmebajnokság. Ki ne emlékezne erre az intellektuális csörtére? Ki ne emlékezne a gondolatgazdag kvízműsorra? Egri István gépészmérnök és Farkas Klára gyermeke már a háború alatt megtapasztalhatta, hogy a túléléshez bizony nem csak irtózatosan sok fizikai és lelkierő kell, hanem szerencse is. A sors gonosz, avagy épp számunkra kedvező játéka. Az Egri-családnak ugyanis a származása miatt bujkálnia kellett. Bujkálni, hogy életben maradjanak. A kis Jánost egy nevelőnő, Szabó Mária bujtatta, s hogy a család mennyire hálás volt neki ezért, később előterjesztették őt a Világ Igaza kitüntetésre.
Túlélni a háború poklát. S aztán talpon maradni, álmokat kergetni. Egri János a jégkorongba szeretett bele és 1955 valamint 1964 között a Vörös Meteor csapatában játszott, méghozzá kiemelkedően. Onnan, a Budapesti Építők szerződtette, ahol 1971-ig ütötte a korongot az első osztályban. A Vörös Meteorral háromszor nyert magyar bajnoki címet és tehetségére jellemző, hogy a hatvanas évek elején többször is szerepelhetett a magyar válogatottban. De a sport mellett tanult is, 1961-ben villamosmérnöki oklevelet szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. De ami a legfontosabb: ekkortájt kezdett bedolgozni a Magyar Televízió sportszerkesztőségébe. Onnantól kezdve többet és többet kapott a sorstól. Munkát, szenvedélyt, élethivatást.

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
A képernyő, a televízió székháza, a mikrofonok, a kamerák lettek az ő új, izgalmas világa. Karakteres arcvonásai, választékos beszéde és persze a sport iránti szenvedélye (nem mellékesen, a hozzáértése…) tette őt hitelessé, és népszerűvé. Pályafutása csúcsa lehetett az 1972-es müncheni olimpia, amelyről ő közvetítette az ökölvívó-mérkőzéseket, és mi, magyarok, könnyes szemmel néztük, ahogy a vasasos Gedó Gyuri végigpüföl mindenkit és feláll a dobogó legtetejére, miközben szólt a magyar Himnusz. Varázslatos időszak volt az. Aztán Egri Jánost felfedezték újra. A müncheni olimpia után vetélkedőműsorokat bíztak rá és ő olyan jól csinálta, olyan mély intellektussal, bölcsességgel és helyenként sziporkázó szellemességgel dirigálta ezeket az adásokat, hogy 25 esztendeig nem is hagyatták abba vele. Huszonöt évig! A nézők rajongtak a kvízműsorokért. Lehet egy kérdéssel több? Játék a betűkkel. Keresztkérdés. Kérdezz, felelek. Elmebajnokság. Melyiket a három közül? Aki mer, az nyer! Egy szó mint száz. Négy kerékkel okosan… Volt olyan műsor, amit ötmillióan néztek meg. Ötmillióan várták izgatottan, hogy mi a helyes felelet. A villamosmérnök megmozgatta az emberek fantáziáját. A kulcsmondata pedig: „Átnyújtok egy hangszórót…”
Egri János így emlékezett vissza a televíziós karrierjére: „Mi azért voltunk nagyon népszerűek annak idején, mert egyetlen televízió volt, mindenki azt nézte. Ez óriási nézettség és óriási felelősség is. Például a Lehet egy kérdéssel több? című műsoromnak az is célja volt, hogy kikacsintson az akkori zárt diktatúrából…” 1997-ig volt képernyőn. Amikor abbahagyta, vagy inkább abbahagyatták vele is, rengetegen írtak, telefonáltak, követelték vissza. Az utcán rendszeresen megállították, és amikor beszélgetésbe elegyedtek vele, mindig azt kérdezték, honnan jött az a szállóige, az „átnyújtok egy hangszórót..?” És erre ő azt mondta: „A győztesnek volt a nyereménye a színes tévé, ezért megkérdeztem a műsort támogató Orion és Videoton gyár illetékeseit, hogy tudnának-e adni egyfajta vigaszdíjat a veszteseknek. Erre azt felelték, hogy persze, van hangszóró, vigye! Ezt osztogattam a kiesőknek…”

Egri János azóta a családjának él, unokáinak, és emellett ismert műgyűjtő. Sőt, társasjátékokat ad ki. Ami a műgyűjtést illeti, feleségével együtt már több mint 50 éve foglalkoznak ezzel a szenvedéllyel. Egri János olyannyira elmerült ebben a világban, hogy elmondása szerint nem is képeket, festményeket gyűjt, hanem magukat a művészeket: „Hogy egy Barcsay Jenő, vagy Czóbel Béla kvázi elfogadott engem beszélgetőpartnernek, akivel le lehet ülni két-három értelmes mondatot váltani, azért nagyon hálás vagyok. De ugyanúgy említhetném Victor Vasarely-t, vagy Nicolas Schöffert. Számomra tehát a műgyűjtés emberi kapcsolatokat jelentett…”
Televízió, jégkorong, műgyűjtés. Egy izgalmas, tökéletes életút legfontosabb pillérei. Egy boldog ember élettörténete.






