MIUTÁN MEGNÉMULT, A SZOBRAIVAL BESZÉLT HOZZÁNK: FERENCZY BÉNI ÉLETE

Erzsike ott állt mögötte. Erzsike volt a támasz, a háttér, a múzsa, a társ, a szerető és a feleség. Erzsike volt minden, és még annál is több.

1932-ben házasodtak össze. Visszafogott ceremónia volt az, afféle csendes kézfogó. Akkor már pontosan tudták, hogy életük végéig elválaszthatatlanok lesznek. Nagybányán, a festőiskolában ismerkedtek meg, s szerettek egymásba. Ferenczy Béni akkor már sokat megélt, komoly gondolkodású, elismert művész volt. Sőt, elvált ember. Az első felesége egy korábbi tanítványa volt, s ebből a házasságból két gyermekük született. A lány aranyműves lett, a fiú pedig a II. világháborúban szolgált, majd húszévesen autóbalesetben meghalt. A mély érzelmek az első feleségével talán a viharos, zaklatott esztendők miatt múltak el. Csendben, békében köszöntek el egymástól, s kezdtek új életet.

Aztán egyszer csak megjelent Erzsike, s onnantól újra harmónia költözött Ferenczy Béni lelkébe és életébe. Zseniális művész volt. A XX. századi modern magyar képzőművészet meghatározó alakja. Életútja merőben különbözött egy párizsi avantgárd művészétől, aki a Montmartre-on alkotott esténként, zamatos vörös bort kortyolt, és hol egy szőkének, hol egy barnának udvarolt, habzsolva az élet örömeit. Ferenczy Béni alighanem az édesapjától örökölte a visszavonultságot, a mértéktartást. Ferenczy Károly híres festőművész volt, de felesége Fialka Olga is zseniálisa kezelte az ecsetet. Művészcsalád volt az övék.

A dátum 1890. június 18-a, a helyszín pedig Szentendre. Ezen a hangulatos településén látta meg a napvilágot a két Ferenczy-gyerek, Béni és Noémi. Noémi később híres gobelinművész lett. Béni felcseperedvén a nagybányai festőiskolában kezdte a tanulmányait, hogy aztán Firenzében, Münchenben és Párizsban folytassa azt. 1919-ben jött haza – és rögvest belecsöppent a politika viharába. Nem titkolta, pártolta a Tanácsköztársaságot, amiért később menekülnie kellett, ahogy akkoriban mondták: emigrálnia. Újra Nagybányán élt, majd Pozsonyban, Bécsben, és Berlinben is eltöltött hosszabb-rövidebb időt a következő évtizedekben. Majd 1938-ban sikerült hazaköltöznie a második feleségével.

Erzsikével, aki kitartott mellette jóban, rosszban. S az ő esetükben ez szó szerint értendő. A II. világháború alatt mindent megbeszéltek, átértékeltek. Megbeszélték azt is, hogy vállalják a veszélyt, akár a halált is. Merthogy a  zsidók bújtatása egyenértékű volt ezzel. Nem féltek. Hogy pontosan hány emberi életet mentettek meg, arról nem maradt fenn statisztika, az viszont tény, hogy sok-sok évvel később a feleségével együtt a Világ igaza címmel tüntették ki. Szembenéztek a halállal – sokszorosan. Talán az izgalmak tették, talán a túlságosan érzékeny lelkülete, hogy 1944-ben súlyos infarktust kapott. Erzsike ápolta, s fogta a kezét a kórházi ágyon. De felépült és újult erővel vetette bele magát a háború utáni romok eltakarításába, a művészeti élet felélesztésébe. És szükség is volt rá, mert híres volt, akinek odafigyeltek a véleményére.

Pályája kezdetén amolyan kísérletező művésznek tartották, kísérletezőnek, merésznek és újítónak. Akihez legjobban a kubizmus és a szecesszió állt közel. Szobrászatában pedig elsősorban a klasszicista stílus dominált. Folyamatosan alkotott, bárhol is járt a világban. Készített kisplasztikákat, és talán erre lehetett a legbüszkébb akkoriban: műveit rendszeresen az archaikus görög szobrok világához hasonlították. Az emberi test ábrázolásában is maradandót alkotott. De ha Ferenczy Bénit a grafikust emlegetik, akkor ez a mondat úgy folytatódik, hogy ott volt a magyar rajzművészet kiemelkedő egyéniségei között. Aki még azt is megengedhette magának (vagy éppen a kényszer vitte rá…), hogy illusztrátorként is dolgozzon, és közben akvarelleket készítsen, csendéleteket fessen.

A háború után a magyar képzőművészeti főiskola tanáraként dolgozott, és 1945-ben tagja lett a Kodály Zoltán vezette művészeti tanácsnak. A folytatásban rengeteget utazott, és számos külföldi művésszel ápolt baráti kapcsolatot. Itthon pedig a barátjának vallhatta Pilinszky Jánost, Juhász Ferencet és Weöres Sándort is. Aztán elérkeztünk 1956-hoz, és Ferenczy Bénit újabb súlyos csapás érte. A forradalom leverése után agyvérzést kapott és a teljes jobb oldala lebénult. Több mint egy évig ápolták kórházban, de hiába a gondoskodás, a szeretet, a szakértelem – beszédkészségét soha nem nyerte vissza. Az élet némaságra ítélte a művészt. Aki látta a 2007-es Szkafander és pillangó című felkavaró Oscar-jelöléssel büszkélkedő francia életrajzi drámát, az nagyjából el tudja képzelni, hogy mit jelent a test börtönébe zárva élni és létezni. Aztán Ferenczy Béni megmutatta, hogy rajta nem fog ki a sors. Épen maradt bal kezével némán, konokul újra alkotni kezdett. Megint rajzolt, festett, és szobrászkodott. Ő így kommunikált.

Élete utolsó 10 évében született grafikái nagyon sokszor korábbi művei újragondolását mutatták meg a közönségnek. A test börtönébe zárt ember szimfóniája volt ez. Ferenczy Béni, aki előbb 1948-ban, majd 1965-ben is Kossuth-díjat kapott, 1967-ben hunyt el, akkor már a XIII. kerületben, a Jászai Mari tér 5. szám alatti házban élt, visszavonultan. Erzsike, vagyis Plop Mária Erzsébet mindvégig rajongásig szerette párját. És így volt ezzel a közönség is. Szentendrén a Ferenczy Múzeumban, vagy Székesfehérvárott a Deák-gyűjteményben láthatók a művei. És aki nézi a Ferenczy-hagyatékot, az pontosan tudja, hogy egy zseni művészetét csodálja. Egy zseniét, akit a sors némaságra kárhoztatott, de a műveivel beszélt tovább…

Nyugodj békében, Ferenczy Béni!