Tündérmese ez. Talán nem is valóságos, a szereplőit kitalálhatta volna Andersen, vagy a Grimm-testvérek. Tündérmese ez, mert a halhatatlan szerelemről szól. Két ember lelkének és testének összekapaszkodásáról.
A mese ott és akkor kezdődött, amikor egy hamvas ifjú leányzó világgá ment. Koncertkörútra várták szerte Európában, mert különleges talentum volt. Csodagyerekként beszéltek róla, s nem volt abban semmi túlzás, mert ha valaki 8 esztendősen hiba nélkül eljátssza Beethoven C-dúr zongoraversenyét, akkor bizony különleges előadóról beszélhetünk. Szóval a zsenipalánta akkor már folyamatosan koncerteket adott, úgy szólaltatta meg a zongorát, hogy ámult, bámult a közönség. Már írtak róla az újságok, és akadt egy különösen lelkes kritikusa, bizonyos Tóth Aladár.
Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal
Aki elkísérte az ifjú leányzót a világ körüli útra. Tizenhat esztendővel volt idősebb a zongoristánál, és ezért annak édesanyja tökéletesen megbízott benne, rábízta gyermekét, és azt mondta neki: „Uram, ön mindig szeretettel fordult a lányom felé, és én úgy gondolom, hogy ön lenne e legmegfelelőbb partner az európai turnén… Ön lenne az, aki vigyázhatna rá…”Együtt indultak a kalandok felé. S együtt maradtak – halálukig. 1937-ben házasodtak össze. Fischer Annie akkor már nemzetközi hírű zongoraművész volt. Párja, Tóth Aladár pedig ismert zenekritikus, aki aztán később az Operaház igazgatója lett. Fischer Annie és Tóth Aladár ekkor már Balatonaligán töltötték idejük nagy részét. Egyszerű, ám imádnivaló kis nyaralójuk, benne egy Bösendorfer zongorával, idilli helyszínt biztosított kikapcsolódáshoz, a feltöltődéshez. A nyarak úgy teltek a házaspár számára, hogy június elején összepakoltak mindent, blúzt, nadrágot, fürdőruhát, szépirodalmi könyveket, kottákat. Aztán zsupsz, bele az utazótáskába, és irány a Balaton. Az Opel falta kilométereket, és késő őszig, talán a lombhullásig ott parkolt az aligai üdülő kertjében. Az idillt aztán egyszer megzavarta – a politika…
No, nem eszmeileg. Merthogy Fischer Annie sohasem politizált. A politika úgy zavarta meg a művészházaspár hétköznapjait, hogy az ő nyaralójuk helyére építettek egy pártüdülőt. Nem volt apelláta. Aztán hogy kárpótolják őket, nem messze felépítettek nekik egy másikat. S miközben épült, szépült a pártüdülő, gyakran fordult elő, hogy nem volt víz, vagy nem volt áram. Egyszerűen kikapcsolták a közműveket a környező épületekből. Így fordulhatott elő, hogy a mégiscsak kivételes helyzetbe kerülő zongorista és férje látta el vízzel a környék lakóit, akik addig egy közeli forráshoz jártak.
Az aligai nyaralójuk kultikus hely volt. Hozzájuk járt vendégségbe Kodály Zoltán, Jemnitz Sándor, Szabolcsi Bence, Végh Sándor, Kuttner Mihály és még sorolhatnánk. És ott történt meg rendszeresen, hogy az illusztris társaság tagjai hajnalig beszélgettek, az akkor már csendes, szinte áhítatos Balaton partján. És olykor élő rádióközvetítéseket hallgattak, benne komolyzenei koncertekkel, Salzburgból, Münchenből, Bayreuthból. És volt ott egy réges-régi tekerős gramofon is. Különleges, időtálló darab, amely aztán egyszer csak eljátszotta Bach h-moll miséjét, és az is előfordult, hogy a mámorító muzsika közben Tóth Aladár felolvasott a barátainak Verne egyik könyvéből a Grant kapitány gyermekeiből.
Valóban tündérmese ez – még ha nem is Jules Verne írta. Későn keltek, csak délután ebédeltek, ám ez azt is jelentette, hogy fennmaradtak hajnalig. S élvezték a pillanatokat, az élet illatát – az élet s a különleges fogások illatát. Merthogy Fischer Annie remekül főzött, és fejedelmi fogásokkal, különleges lakomákkal ajándékozta meg férjét, önmagát és barátaikat. Amikor a II. világháború során egyre aggasztóbb hírek kerültek napvilágra, a zsidóüldözésről, a terrorról, a letartóztatásokról, a bevagonírozásokról, az akkor épp Svédországban turnézó Fischer Annie és férje úgy döntött, hogy nem jönnek haza, hogy majd ott, északon vészelik át a vérzivatart. Készült is ott róluk egy hangulatos fotó, az akkor még fiatal házaspár valahol a tengerparton látható, tökéletes harmóniában. Olyannyira megszerették a svéd életstílust, no meg a helyi konyhát, hogy amikor a háború után újra Magyarországra költöztek, az ismét koncertkörútra induló pár mindenhol kagyló, lazac, languszta konzerveket vásárolt, és hozott haza.
A koncertutak soha nem értek véget. Egyik követte a másikat, Fischer Annie fellépett Angliában, Hollandiában, Franciaországban, Svájcban. Az ötvenes-hatvanas években egyértelműen ő volt Magyarország egyik utazó zenei nagykövete. Aztán 1961-ben először lépett fel az Egyesült Államokban, a Carnegie Hall színpadán, ahol Mozart F-dúr zongoraversenyével lepte meg a publikumot. Itthon is hatalmas rajongótáborral rendelkezett. A népszerűsége ellenére roppant kevés hanglemezfelvétel őrzi az utánozhatatlan játékát. Ennek nagyon egyszerű oka van: nem szerette a stúdiók zárt világát, ellenben rajongott a koncerttermekért. Aztán a varázslatos mese hangulata egyszer csak megváltozott. Tóth Aladár 1968-ban elhunyt. Fischer Annie, aki három Kossuth-díjjal büszkélkedhetett, soha nem tudta feldolgozni férje elvesztését. Olyan fájdalom tört rá, hogy egy évig nem is lépett színpadra. Szinte alig aludt. Időpocsékolásnak tartotta. Rajongott a rádióért, a televízióért, a keresztrejtvény-fejtésért és a kártyajátékokért. Orosz klasszikusokat olvasott, szenvedélyes dohányos volt, a legenda szerint már egy perccel a koncert után ott kellett állnia valakinek a függöny mögött egy szál bagóval, a művésznőnek tisztelettel…
Elegáns volt, nőies, mégis tiszteletet parancsoló és nem kihívó. Ezt írták róla: „Érzelmekben gazdag, külsőségektől mentes játéka, ha kellett simogatóan lágy, ha kellett acélosan kemény…” Egyszer Vásáry Tamás azt mondta róla, hogy Fischer Annie volt a karmesterek rémálma, annyira sajátosan, öntörvényűen adta elő a műveket, Szvjatoszlav Richter pedig a zongora nagyasszonyának nevezte. A mese vége pedig az lett, hogy Fischer Annie szíve 1995. április 10-én, Bach János passiójának hallgatása közben megállt. Nyolcvan esztendős volt. De addigra már halhatatlan…
Nyugodjanak békében!
