AKI A CSENDET KERESVE, SZÍNÉSZBŐL TEMETŐGONDNOK LETT: GÁTI OSZKÁR

Talán ez lehetett a legnehezebb szerep. Az élet nevű kalandfilm-sorozatban. Lehalkítani a világot, és minden nap bekapcsolni Simon and Garfunkel gyönyörűséges dalát. A csend hangjait.

Vajon milyen érzelmek dolgozhattak önben, hogy otthagyta a civilizációnak becézett zűrzavart? Vajon mi játszódhatott le önben, hogy összecsomagolta a kedvenc pantallóit, a meleg, vagy épp sportos pulóvereit, a drága családját, no meg azt a sok-sok évtizedet, ami a múltját jelentette? Összecsomagolt mindent, és vitte, vitte magával a kőfalak mögé. Vitte magával a temetőbe…

Az átlagember fél a sírkertektől. Fél a halál közelségétől. Ha valaki a temető közelében lakik, magas kerítést emel, hogy ne lássa a sírok sokaságát. Hogy ne kelljen szembesülnie nap, mint nap az elmúlás fájdalmas gondolatával. Erre ön egy temetőbe költözött. Próbáltam elképzelni a hétköznapjait. A hétfőket, a szerdákat. Vagy a keddeket és a csütörtököket. Egyik kapaszkodik a másikba, és a háttérzaj ugyanaz: trillázó madarak, olykor játékosan süvítő szél, amely meg és megrázza a lombok koronáit, hogy aztán újra csend legyen. Csend hétfőn, csend pénteken. Miért választotta ezt az utat művész úr?

Miért lett negyven évnyi sikeres színészi pályával a háta mögött temetőgondnok? Mi elől menekült el? Már persze, ha valóban menekülés volt ez, és nem pedig valamiféle zarándokút. Mert ott bent, a győri zsidó temető falai között már nem hallatszik az élet zaja, a harsogása, a csilingelése, a zakatolása, a dallamvilága. Egy különleges ember különleges döntése. „Tizenhárom éve épp azért jöttem el a Győri Nemzeti Színházból, mert azt láttam, sokan egzisztenciális félelemből maradnak ott, a ma már sokszor hallott abúzusokat is eltűrve. Ahogy és amilyen hangnemben sokszor a rendezők beszélnek, kiabálnak a fiatal és idősebb színészekkel is, az számomra megengedhetetlen. A helyzet máig sem változott. Azt gondolom, ha nincs méltóság, megette a fene az egészet…” Az élet vihara, a mikor menekülésre kényszeríti az embert. Már a hír is felkorbácsolta a kedélyeket, amikor megjelent, és arról szólt, hogy „Gáti Oszkár Jászai Mari-díjas színész a Győri Nemzeti Színház 2008-as évadzáró ülésén úgy döntött, hogy hátat fordít a színészetnek…”

Nem értették a nézőik, nem értette a szakma. Talán csak kevesen láttak bele a lelkébe, talán csak kevesen tudhatták, miről is szólt akkor ez a döntés. Mert nem csak a teátrumot hagyta ott, tulajdonképpen az imádott szakmáját is. Akkor úgy döntött, hogy többé máshol sem akar színpadra állni. Azzal érvelt, hogy a színházi élet morális válságát képtelen elfogadni. Nem kér abból, amit addig kapott a sorstól. „Kaptam egy ajánlatot, elfogadtam. Vidéken éltem, nem akartam a fővárosba visszaköltözni. Győrt szerettem és ezzel a munkalehetőséggel felkínálták a csendet, amire akkor és ma is mindennél jobban vágyom. Egy temetőnél csendesebb helyet nem tudna mondani senki. A békét, és a nyugalmat választottam a folyamatos zizegés helyett…”

Vajon elég magyarázat ez? Vajon lehet-e rivaldafény és színpad nélkül élni egy színésznek? Ezt firtatta mindenki akkor és azóta is. S ön higgadtan, csendesen, visszafogottan azon a jellegzetes hangján, amelyen megszólalt oly sokszor, Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone, legfőképpen Jean Paul Belmondo, azt mondta: „Nagyon-nagyon sokat tanultam és kaptam a temetőben – mert ott bent is laktunk, tehát nem valahonnan jártam oda dolgozni –, bent laktunk a kőfalon belül. Ott, a sírok között járva, volt időm gondolkodni és mélázni, gondolkodni, kapni intuíciókat, és kapni –  nem tudok jobb szót –, földön túli sugárzásokat, élményeket, az nagyon-nagyon fantasztikus…”

Megtalálni a harmóniát, a belső békét. Erre törekszünk mindannyian. S van aki Mozart muzsikájától, a mezőn nyíló vöröslő pipacsok látványától, egy szeretett ember gyengéd simogatásától, vagy egy imádnivaló gyerkőc csilingelő nevetésétől kapja meg mindezt. S van aki a halottak társaságától. De hogyan is folytatta, azt a különleges monológot? „Amikor mész egy soron, ahol hat-hét-nyolc éves gyerekek voltak eltemetve, akik a spanyolnátha-járvány idején haltak meg, akkor végig tudod gondolni, hogy mi minden lehetett volna belőlük. Vagy látsz egy bácsit, aki 80-90 éves koráig élt, hogy mi minden volt, lehetett az ő életében. Persze senkiről semmit nem lehet tudni, mert ezek száz évnél öregebb sírok, ez egy nagyon izgalmas, és nagyon mélyre tud menni az ember a saját magába egy ilyen helyen…”

Hosszú lehetett az út, hosszú, izgalmas, sikerektől hangos, a temető csendjéig. A gyerekkor félelmei, a szülők meséi, hiszen édesanyja túlélte az auschwitzi koncentrációs tábort. Aztán erősnek lenni, egyre erősebbnek, ahogy telnek az évek – annyira erősnek, hogy megpróbálni bejutni a Színház és Filmművészeti Főiskolára. A hatodik felvételire sikerült. 1968-ban, az elsőnél egy fél versig jutott és eltanácsolták. De nem adta fel. Minden évben felvételizett és közben dolgozott. Volt autóvillamossági műszerész, a két kezével építette az M7-es autópályát, s volt kiskatona is. Mindvégig abban a hitben, egyszer csak sikerül. Hatodikra megtörtént. És akkor elindult valami csoda, ami csak vitte előre a diplomaosztás után egészen a Nemzeti Színház stúdiójáig. Majd a Madách Színházig. S olyan filmekben játszhatott, mint a Galilei, a Vámmentes házasság, a Mephisto, a Szerencsés Dániel, a Redl ezredes. Fiatal volt, igazi sármőr, és rosszfiú. De eljátszott bármit, angyalt és ördögöt egyaránt.

Aztán dolgozott szabadúszóként, Győrben és Sopronban lépett színpadra, és a 2008-as viharos körülmények között sorra került távozása után – temetőgondnok lett. Aztán 2015-ben Győrben megnyitotta a Menház Színpad nevű színházat, ahol csodálatos kollégák szerepeltek. De a színház aztán három év után sajnos bezárt.   

Saját világot teremtett. Kevés embernek sikerül. És abban a saját világban ott van az imádott családja, az öt gyermekével. Bátor ember, hiszen a legtöbben félnek a csöndtől. Mert tudják, sokszor a csönd a legbeszédesebb…