Két éve történt. Napra pontosan két esztendeje. A híradó kellős közepén, rendkívüli hírként mondták be, hogy tragikus hirtelenséggel elhunyt Gesztesi Károly. Emlékszem a hírolvasó riadt, megdöbbent arckifejezésére. S az is itt van előttem, ahogy bámulok némán a képernyőre, mintha legalábbis egy közeli barátomat vesztettem volna el.
Pedig soha nem találkoztunk, Karcsi. Mégis úgy gondoltam, hogy figyelnem kell rád. A gondolataidra, a vérbő életszeretetedre. Mert minden gesztusoddal azt üzented nekünk: élvezd ki minden pillanatát az életnek! Élvezd ki úgy, mintha az utolsó, a legutolsó lenne. Álltam a sírodnál. Irtózatos, kabát alá alattomosan behatoló szél fújt a budakalászi temetőben. Az ódon vaskaput olykor megrángatta, az meg fájdalmasan nyikorgott. Szívbemarkoló aláfestő zene volt ez: egy sírkert, a holtak birodalma, a háttérben az élet zajával. Néztem a virágokat, a koszorúkat, láttam a napszemüvegedet, ott a fejfán, és beszéltem hozzád.
Senki nem volt ott, csak mi ketten. Te, az 56 esztendősen elhunyt, ereje teljében lévő, immár elsiratott színész, s én, aki csodálattal leste ahogy a legapróbb morzsáját is felfalod az élet tortájának. Annyira nem illett hozzád a halál, annyira az élet gyermeke voltál, hogy ott és akkor, megviselt a temető csendje. Még friss volt minden. A virágok, az utolsó perceidről szóló tudósítások, ahogy mész át a Ferdinánd-hídon, ahogy ott, belül történik valami szokatlan, valami váratlan – valami elkerülhetetlen. Ott, a Ferdinánd-hídon mi játszhatott le a fejedben? Volt-e időd megijedni, az életed filmjét lepergetni, vagy csak a túlélési ösztön dolgozott benned, ahogy utolsó erőddel a járdára kormányoztad az autót?
Azt mondják, meg van írva előre a sorsunk. A tiedet, Karcsi, valaki vastag filccel átírhatta. Vastag, fekete filccel. Megszámlálhatatlan műsorban vendégeskedtél. Reggeli, könnyed, csevegős adások díszvendége voltál. Megjelentél egy olyan kalapban, mintha épp Kubából érkeztél volna vissza tökéletesen lebarnulva. Elegáns voltál a nyári, könnyű vászon öltönyödben – elegáns és szórakoztató. Élmény volt nézni és hallgatni téged, Karcsi. Élmény volt hallgatni a belőled áradó gondolatok szabadságát és mindig ott volt a hangodban a holnap kiszámíthatatlansága. Mert beszéltél ugyan tervekről, hogy majd ebben a filmben és abban a darabban játszol, és persze a közönség szeretete mindennél fontosabb, de mégis, ott bujkált a szemeidben a meglepetés varázsa.
Tudtál élni, Karcsi. Egyik percről és egyik évről a másikra. Olyan könnyű és olyan sablonos valakire rámondani, hogy művészlélek. Pedig te az voltál Karcsi, ízig-vérig művészember. Csodáltalak. Hollandiában egy luxusszállodában zongorázni az maga a gyönyörűség lehetett. Fogalmam sincs, hogy Chopint játszottál-e, vagy Philip Glasst, Yann Tiersent, esetleg finom jazzdallamokat. A zene volt a lényeg – a zenei önkifejezés. S az ember valahogy így képzeli a bohém muzsikust, a szája sarkában cigaretta, a fehér lenvászon kalapja kissé félrecsúszva, a nyakkendője szabálytalanul meglazítva, az arckifejezése pedig átszellemült, miközben a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatja azt a varázslatos finom hangáradatot.
De neked nem volt elég egy koncertterem, vagy egy bár közönségének az elismerése. Te többet akartál, te a világot akartad meghódítani. Színészként, előadóművészként, sármos férfiként. Volt benned valami hihetetlen bizonyítási vágy, nem véletlenül írták rólad a sorkatonai szolgálatod alatt: „Kitűnt humorával, tehetségével, szervezőkészségével, életszeretetével…”
Másodszorra vettek fel a színművészeti főiskolára, és ahhoz is kellett jókora akarat, hogy az első bukás után újra nekifuss a magasugró állványnak és ne verd le a lécet. De onnantól kezdve csak mentél, mentél előre, színpadon, képernyőn, filmvásznon. Budapesten, Miskolcon. Játszhattál a Vígben, a József Attila Színházban, aztán a Bánfalvy Stúdióban, ahol olyannyira szerettek. Már csak a hangodból is megélhettél volna. A dörmögő, mély, recés hangból. Szinkronszínészként a legjobbak, legnagyobbak között voltál, aki imádja Shreket, aki szereti Ogrét – az rajongásig szeret téged is.
Habzsolni az életet. Sokak, sokunk álma, aztán csak marad az álmodozások kora. De te nem csak álmodoztál róla, Karcsi! Háromszor nősültél, öt gyermek büszke édesapjaként beszélhettél a család fontosságáról. A család fontosságáról – miközben te talán betörhetetlen és szabad maradtál. Aztán hol elengedted magad, hol nem, hol elbújtál a világ elől, hol pedig harsányan, hangosan, nevetve tértél vissza, mintegy kiabálva: hahó, itt vagyok megint! Amikor harminc kiló súlyfelesleggel küszködtél az eszem-iszom, dínomdánom eredményeként, nekiálltál futni szegény Bubik Pistával a Tabánban. Trappoltatok lihegve, fújtatva, de soha fel nem adva. Aztán mégis kapaszkodókat kerestél. Mintha a legmagasabb hegy felé vezető úton eltévedtél volna. Az Istenhit jelentette számodra a folytatást. Az Istenhit segítségével szabadultál meg, ha nem is végleg, ha nem is teljesen az alkoholtól. És olyan erő húzott a teremtő megismerése felé, hogy teológiát kezdtél tanulni.
Két éve történt. Napra pontosan két esztendeje. Akkor letté rosszul az autódban. Este még Szegeden lett volna előadásod. A Páratlan páros. De az utolsó jelenet nem a színpadon játszódott. A mentők 50 percen át küzdöttek az életedért, mindhiába… Néhány pillanat volt ez a két esztendő. Azóta ránk zuhant a világ és csak keressük benne a helyünket a világjárvány közepette. Nehéz időket élünk. Fájdalmas időket. Ráadásul két éve te sem vagy már…
Nyugodj békében, Karcsi!
