Tudom, hogy olykor lenézel ránk és azt látod, hogy nem felejtünk téged. A te nevedet viseli a székesfehérvári jégcsarnok, díszpolgár lettél, szobrod is van, a 19-es számú hokimezt pedig soha, senki nem veheti fel többé a városban, míg világ a világ.
De bárcsak ne hívnák ifj. Ocskay Gábor jégcsarnoknak a csapat otthonát! Bárcsak ne jött volna el az a végzetes éjszaka, amikor örökre megállt a szíved 33 évesen… Holnap lesz napra pontosan 15 éve. 2009. március 25-én éjjel a menyasszonyod karjai között elhagytad ezt a világot, egy kicsit Székesfehérvár és az egész magyar jégkorongsport belehalt. Mert az nem lehet, hogy pont azt a játékost viszi el a szíve fiatalon, aki maga volt a magyar jégkorong. Akiről tényleg senki sem tudott egy rossz szót sem mondani, mert mindene volt a hoki, a cselek, a gólok, a győzelmek. Elkeserítő.
Nézegetem a régi újságokat. Képzeld, találtam egy kis rövid hírt, amely szerint a fehérvári úttörőversenyen, amely a Szobi szörp Kupáért zajlott, te voltál a nemzetközi torna legjobb játékosa. Tizenkét éves voltál, szőke kisgyerek, akiért ott szurkolt edzőként az édesapja, idősebb Ocskay Gábor. Ott volt veled minden pillanatban a palánk másik oldalán és tudom, hogy mennyire szeretted őt és mennyire fontos volt a véleménye. Azt mesélted egyszer, hogy 15 évesen volt a legszebb karácsonyod, mert megkaptad a szüleidtől az első méregdrága, profi korcsolyát. Huszonötezer forintba került, a Trabantotok meg nem ért többet ötvenezernél. Ott volt a fa alatt, boldogan magadhoz ölelted, vele aludtál, aztán másnap azt mondtad édesapádnak, hogy vigye vissza a boltba, mert ezt nem engedheti meg magának a család. Erre apukád, aki mindent megtett érted, csak ennyit mondott: Nem visszük, mert ezt megérdemled!
Aztán jöttek a sikerek. Bajnoki aranyak, kupák, válogatott meccsek, pezsgőzések és mindenki megismert az országban. Az édesapád mellett pedig ott volt még valaki mindvégig melletted. Igen, Palkovics Krisztián, az örök barát és játszótárs. Mindent tudtatok egymásról. Mikor hatévesen az első hivatalos meccsedet játszottad, Krisztián akkor is ott volt a jégen veled. És később mindvégig. Az utolsó pillanatig. Ő is sokáig képtelen volt elviselni, hogy elmentél. Mert neked ott kellett volna lenned a jégen, mint ahogyan a nagy győzelmeknél is ott voltál. Aztán befejezte a jégkorongot, de máig tartja magát ahhoz, amit a halálod másnapján mondott összetörve: „Soha, érted, soha nem foglak elfelejteni!” A menyasszonyod, Nóri hihetetlenül erős volt. Házasságról, gyerekekről beszélgetettetek, erre azon a borzasztó éjszakán ő próbált visszahozni a halálból. Másnap azt mondta az öltözőben a lelkileg kikészült játékostársaidnak, hogy küzdjenek érted mindig, mert ezentúl is ott leszel a jégen, csak kicsit másképp és, hogy gondoljanak rád szeretettel. Azóta is ezt teszik.
Fotó: www.fehervarav19.hu
Persze voltak előjelei a tragédiádnak. Öt évvel korábban, egy ártalmatlan rutinvizsgálaton derült ki, hogy beteg a szíved. Akkor az orvosok összeültek és azt mondták, be kell fejezned a pályafutásodat. Összezuhantál és képtelen voltál elfogadni a döntést. Aztán jött egy professzor, aki azt mondta, szerinte mégis maradhat az élsport. Visszatértél és ott folytattad, ahol abbahagytad. Talán ha mégsem kezded újra, akkor minden másképp alakul, bár ki tudja megmondani, mikor mondta volna fel a szolgálatot a beteg szíved. Így kaptál még öt csodás évet a jégkorongban. A-csoportos feljutással, boldogsággal. Meglehet, ha 2004-ben megkeseredve befejezed, pont így történt volna minden, eljött volna az a végzetes éjszaka. Már sosem tudjuk meg…
Fotó: www.fehervarav19.hu
Neked ma is, holnap is és a jövő héten is ott kellene állnod a fehérvári jégcsarnok palánkja mellett. És az édesapáddal együtt néznétek, ahogy a fiad a kicsik meccsén kilép, egy az egyben megy kapura, majd csinál egy olyan finom cselt, amire csak te voltál képes, a kapus fekszik, ő pedig beemeli a korongot a hálóba. Majd kinéz, int a kis kezével, te pedig ránézel édesapádra. S eszedbe jut a Szobi szörp Kupa, meg a méregdrága korcsolya, amit karácsonyra kaptál tőle, majd önkéntelenül is megöleled az öreget. Ma is fél Fehérvár sír legbelül, mert nem így lett…
Nyugodj békében, ifj. Ocskay Gábor!
