Még 2004-ben, az athéni olimpiai győzelmed után beszélgettünk hosszan. Kint, a prérin, Athéntól 40 kilométerre a sportlövő-pályán.
Meséltél arról, hogy 1997-ben, mikor meghalt az imádott édesapád, úgy érezted, képtelen vagy folytatni a koronglövészetet. Mert az édesapád volt a mindened. Az edződ is. Aztán az anyukád meggyőződ, hogy folytassad, apukád miatt is. Ott álltunk 40 kilométerre Athéntól, te könnyeztél és kicsit én is. Aztán folytattad. Azzal, hogy mennyi mindent elvett tőled korábban az élet. A kétezres év is maga volt a pokol addig, semmi sem sikerült, de nem adtad fel, küzdöttél. Küzdöttél magadért és egy kicsit az édesapádért.
Hosszú út vezetett az athéni olimpiai aranyéremhez. Göröngyös út. Persze ott volt négy évvel korábban a bronzérem Sydneyben, akkor azt gondoltad, ez a csúcs, több, nincs benne. Volt. Emlékszem, Athénban délelőtt csak két újságíró volt ott a koronglövő-selejtezőben. Az egyik én voltam. Az első olimpiámról tudósítottam. És délelőtt, ott a forróságban én is nehezen hittem, hogy estére az első olimpiai bajnoki címről tudósíthatok. Számomra az elsőről.
Szóval, a győzelem után ott álltunk ketten. Rólad mázsás terhek zuhantak le, a tévén keresztül üzentél az édesanyádnak, hogy ne sírjon, meg a nagy fiadnak, aki a tévén nézte és mellette a rádión hallgatta itthon, hogy mire jut Athénban az édesanyja. Anya olimpiai bajnok lett. Az édesanyád később azt mondta, megérezte, hogy győzni fogsz. Reggel arra ébredt, hogy az ő lánya nyeri majd a legfényesebb érmet. Majd azt mondta: „Be kell valljam, a férjemhez fordultam segítségért, azt kértem tőle, hogy onnan föntről figyelje a lányunkat.”
Figyelte, így 2004 augusztusában, egy csütörtöki napon, magyar idő szerint 14 óra 8 perc, 59 másodperckor Igaly Diána célra tartott. És várt. Néma csönd, tűző napsütés, enyhe szellő. Várt. A korong repült, Diána lőtt… és 39 évesen, egy 18 éves fiú anyjaként, oly sok csalódás után, eldőlt: olimpiai bajnok!
Mesés kép. Aztán jött a ma reggel, 17 évvel később. Tudtam, hogy kórházba kerültél, de biztos voltam benne, hogy te, a nagy küzdő, elbánsz ezzel az alattomos, kegyetlen vírussal. Sajnos nem volt esélyed. 56 évesen elvett tőlünk. Az ember pedig ordítani tudna, hogy miért? De helyette néma csönd van. Ott fent pedig már vár az édesapád, aki annyira, de annyira fontos volt neked. Vár, hogy átöleljen… Nincs igazság, Dia!
Nyugodj békében!
