A színpadon esett össze. A dráma közelsége kihozhatja a legbensőbb érzéseit a művészből. De ez nem szerepjáték volt sajnos… Iglódi István élettörténete.
A szolnoki Szigligeti színházban a Vízkereszt vagy amit akartok című darabot próbálták 2009 decemberében, amikor megtörtént a baj. Egyik pillanatról a másikra alakult át a könnyed hangulat, az alkotói légkör rémületté. Gyorsan jött a mentő, s gyorsan jött a diagnózis is. Tüdőgyulladás, súlyos szövődményekkel járó tüdőgyulladás és még valami… Iglódi István mindössze 65 esztendős volt akkor. Egy nap volt hátra az életéből…
„Már jóval korábban megállapodtunk erről az előadásról, tudtam, hogy jót tesz neki a munka, soha sem hagyta el magát. Bár kissé legyengülten érkezett hozzánk Szegedről, a tüdőgyulladása utáni laboreredmények már jók voltak, ezért bizakodott ő is, és mi is. Annyit biztosan tudok, hogy nagyon jól érezte magát nálunk. Még a hordágyon is azt mondta, csináljunk mindent végig nélküle. Megígértem neki, hogy minden úgy lesz, ahogy ő akarja…” Balázs Péter a Szigligeti színház igazgatója mondta mindezt megrendülten. S rövid monológjában volt egy egészen megdöbbentő mondat, amely úgy szólt, hogy: Iglódi István még a hordágyon is a darabbal, a szereppel, a színházzal, a színészmesterséggel foglalkozott. Útban a Mennyország felé… Amikor kiérkezett a mentő és a társulat valamelyik tagja értesítette a színész feleségét, Fábry Zsuzsát, ő azt javasolta, hozzák a fővárosba a férjét, mert nem csak a tüdőgyulladás, vagy annak szövődményei okozhatta a rosszullétet. Daganatos betegséggel kezelték évek óta.
Hihetetlenül erős, szívós ember volt. S nagy küzdő. De a néző számára mégis valami különleges intellektus, valami finom belső én jellemezte őt. Iglódi volt a gondolkodó művész. Mintha egy Rodin-szobor modellje lett volna. S a rendezők maximálisan ki is használták ezt. Ritkán játszott harsány karaktert, a színpadon vagy a filmvásznon inkább a csenddel, vagy halkan kiejtett, fajsúlyos mondatokkal hatott a nézőre. 1966-ban szerzett színészi, majd 1968-ban rendezői diplomát. Tanulni akart, mert úgy érezte, hogy keveset tud az életről. És közben már forgott a kamera előtte, körülötte, játszott Máriássy Félix filmjében az Imposztorokban, aztán a Beszélő köntösben, a Fotográfiában, közben rengeteg szerep és rendezés kötődött a nevéhez, de a nagyközönség talán a Bors című sorozatban fedezte fel őt. Játszott és szemmel láthatóan lubickolt a megannyi karakterben, miközben a való világban is kereste önmagát, és kereste a szerelmet.
Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal
Aztán Törőcsik Mariban megtalálta az ideális nőt. Bizony erről kevesen tudnak, Iglódi István, aki 9 évvel volt fiatalabb a csodálatos színésznőnél, mély, heves érzelmi kapcsolatban volt vele. Törőcsik Mari erről évekkel később, nyíltan beszélt: „Tordy Géza után egy évig Iglódi Istvánnal éltem, őt is nagyon szerettem. Az orosz rendező, Grigorij Konszkij, akinek az első színpadi sikereimet köszönhettem, s akivel aztán összefutottam Moszkvában, nagyon agitált, hogy menjek férjhez Iglódihoz, mert összeillünk. De hát kilenc évvel fiatalabb, mondtam neki. Konszkij nem tágított, s azt mondta: az magánál nem számít, majd magához öregszik…” Nagy szerelem volt az övék. S ennek a különleges kapcsolatnak meg lett a gyümölcse: a színpadon olyan Törőcsik Marit láthatott a közönség, amelyet addig még talán soha. Mert épp Iglódi István rendezte a Katona József Színházban a Varsói melódia című darabot 1968-ban, amikor az akkori párja, a gyönyörű Törőcsik Mari Sztankay István oldalán lenyűgözte a publikumot. Az újságok szenzációként írtak arról a darabról és Törőcsik akkor vált végképp a magyar színjátszás, vagy inkább a színpadi világ meghatározó, kultikus alakjává.
A kapcsolatuk, a szerelmük egy évig tartott. Iglódi a folytatásban előbb a Nemzeti Színházban lépett színpadra. Dolgozott a József Attila Színházban, a Tháliában, majd 2000-től egészen a haláláig a Pesti Magyar Színház igazgatója lett. Hogy mennyire tisztelték és szerették őt, és milyen kivételes művésznek tartották, azt pontosan jelzi, hogy 1981-től taníthatott a színművészeti főiskolán. És a növendékek csodálattal lesték, hallgatták a hosszabb-rövidebb monológjait, tudván, hogy aki most órát tart, az megszámlálhatatlan legendás filmben játszott. A Patyolat akcióban, a Tizedes meg a többiekben, A koppányi aga testamentumában, a Nem várok holnapig című filmben, a Beszélő köntösben, az Utazás a koponyám körülben, az Elveszett illúziókban…
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
A halála előtt két hónappal a Budapesti Kamaraszínházban rendezte Dallos Szilvia, Utószinkron című darabjának ősbemutatóját. Dolgozott, miközben – a testében ott dolgozott a gyilkos kór. Hatvanhat évesen ragadta el a halál. Amikor a mentő egy budapesti kórházba szállította, még arra gondolt, talán túl lesz ezen is. Talán jobban lesz, erős lesz, mint addig mindig. S a kórházi ágyon is terveket szőtt, miközben a plafont bámulta, és pörögtek fejében a gondolatok, hogy múló rosszullét ez, pihenek egy kicsit, aztán uzsgyi vissza a színházba. Vissza az életbe. Másnap halt meg…
De ez így talán nem is igaz. Mert Iglódi István azóta is itt van közöttünk. S nem csak a filmtekercsek által: emlékgyűrűt neveztek el róla, amelyet mindig egy arra érdemes színész kap meg. Egy alkalommal Pápai Erikának ítélték oda, aki ezt mondta Iglódiról: „Óriási munkabírású, kiváló humorral megáldott, nagy tehetségű, színházteremtő ember volt, aki felkarolta a tehetségeket. Olyan pedagógus, aki soha nem terrorizált, inkább háromszor is elmondta mit szeretne. Ha süket fülekre talált, feladta és más módszerrel próbálkozott. Nagyon hiányzik nekem, és az egész színházi közösségnek. Túl korán hagyott itt bennünket…”
Nyugodj békében, Iglódi István!
