Belmondo vagy Delon? Tessék mondani, muszáj választani? Ugye, hogy nem? Mert minek összehasonlítani Björn Borgot Boris Beckerrel, vagy Cristiano Ronaldót Messivel? Valamennyit szeretjük – ki ezért, ki azért.
Jean-Paul Belmondo ugyanúgy a világválogatott tagja, ahogy Alain Delon. Az élete legalább annyira kalandos, az átlagember számára misztikus volt, mint francia színésztársáé, barátjáé. Sokat és sokszor emlegetik együtt a nevüket, mintha legalábbis összetartoznának. S mi, akik rajongunk a filmművészetért, a színházért, az irodalomért, lelkesen figyeltük a karrierjüket. Ám talán még a legfelkészültebb színikritikusok sem tudnák a választ arra a kérdésre, Belmondo hol, mikor és milyen szerepben találkozott először a közönséggel? Nem valamelyik legendás színpadon. S nem egy csihipuhival telezsúfolt krimi főszereplőjeként a filmvásznon. A válasz: egy kórházban.
Az ifjú Belmondo talán ajándéknak szánta mindazt amit ott és akkor előadott. Beteg gyerekek ültek tátott szájjal a kórházi ágyon. Beteg gyerekek félelemmel telve, bezárva, aztán egyszer csak megjelent a királyfi. A királyfi – Jean-Paul Belmondo. Mintha valamiféle jel lett volna ez, vagy inkább egy szimbólum, egy csodálatos, nagy ívű pályafutás szimbóluma. Belmondo a Csipkerózsika-darabban játszotta a királyfit egy kórházban, egyre lelkesebb gyerekközönség előtt. Akkor már túl volt az utolsó bokszmeccsén. Erre 1950. december 26-án került sor, ahol az ellenfél jól elagyabugyálta. Úgy bizony: a valóság olykor szembejön egy jobbegyenes formájában, és egészen más, mintha megrendezett jelenetet látnánk. Lehet, hogy ez kiütés mondatta azt Belmondóval, hogy jobb a békesség.
Azt gondolnánk róla, hogy óriási csibész volt. Afféle utcagyerek, aki ott, kint a külvárosban tanulta meg az élet kisebb-nagyobb törvényeit. Csakhogy Belmondo művészcsalád sarja. Apja szobrászkodott, anyja festett. Apai ágon olasz származású, szicíliai-piemonti keveredésű família. Jean és a bátyja, Alain édesapjuknak köszönhették, hogy a művészetek fontos szerepet töltöttek be már a gyerekkorukban is. S ez még akkor is igaz, ha Belmondo gyerkőcként még bohócnak készült. Aztán lelkesen futballozott, később bokszolt, és a legenda szerint a legnagyobb verést nem a ringben, hanem egy iskolai bunyó során kapta. Ám amikor 17 esztendős lett, elment a Comédie-Francaise egyik kiplakátolt előadására és megnézte a Púpost. Ott dőlt el, hogy ő is színész akar lenni. Georges Leroy hitt benne a legjobban. Tanította, biztatta, alakítgatta, még akkor is, amikor a kezdeti lépések bizony meglehetősen sikertelenek voltak. De a bizonyítási vágy ott dolgozott benne. Így aztán 1954-ben egy rövidfilmben játszotta első, igazi filmszerepét. És jöttek az újabb és újabb felkérések, és nem egy rövid életrajzot, hanem nagyjából nyolc könyvet is meg lehetne tölteni azzal, amit az évek, évtizedek során Belmondónak köszönhetett a közönség. Sziporkázó játékot, erőt, magabiztosságot, tehetséget. Az ifjú Belmondo meghódította a világot.
Az 1958-as Légy szép és tartsd a szád című Marc Allégret-moziban szerepelt együtt először Alain Delonnal. Persze akkor még mindketten mellékszereplők voltak. A hatvanas években aztán jöttek a főszerepek, egyik a másik után. A francia újhullám, az úgynevezett Nouvelle Vague is felfedezte Belmondót, dolgozott vele Francois Truffaut és Jean-Luc Goddard is, mellette Vittorio De Sica is szerepet szánt neki. S persze a partnerek, a korszak leggyönyörűbb színésznői, Sophia Loren, Gina Lollobrigida, Claudia Cardinale, mind-mind lelkesen dolgoztak együtt Jean-Paul Belmondóval. Mindenkinek van kedvenc Belmondo-filmje. S van kedvenc Belmondo-karaktere. Nincs olyan, aki ne imádná a Profit, aki ne mondaná azt, hogy Jean-Paul olyan macsó, aki eljátszhat rosszfiút és legalább annyira hiteles a rendőrfelügyelő szerepében. S aki látta a Borsalinót, azt mondja – csúcsfilm. Vagy ott van a Betörés, s persze a Félelem a város felett, Ennio Morricone zenéjével. S akkor még nem beszéltünk a Zsaru vagy csirkefogóról.
Belmondo a bálvány. Belmondo a szupersztár. S ezek vele kapcsolatban nem unalmas, udvarias közhelyek. Bármit játszott, bármilyen szerepet osztottak rá, mondjuk a Szabadlábon Velencében, esetleg a Kellemes húsvéti ünnepekben, az ujja köré csavarta a közönséget. Hatással volt a nőkre, és hatással volt a férfiakra. Férfitársai bizony irigyelték markáns arcvonásait, az utánozhatatlan, valóban csibészes mosolyát, és a különleges sármját. S ahogy teltek az évek, az évtizedek, a csillaga ugyanolyan magasan ragyogott. Nem voltak igazi hullámvölgyek, a rosszabbul sikerült filmjeit is milliók látták, Belmondo nevével el lehetett adni bármit, ami a mozikba került. Azt gondoltuk nem fog rajta a golyó, s nem csak a filmvásznon, az életben is sebezhetetlen. De Jean-Paul is ember, még ha hajlamosak is vagyunk róla olykor többet gondolni. A kilencvenes évek végén Korzikán szélütést kapott, s ennek következményeként az arcának a jobb oldala lebénult. Egy párizsi kórházba szállították, ahol napokat töltött az intenzív osztályon. De úgy ahogy felépült. Néhány évvel később súlyos baleset érte, megcsúszott a fürdőszobájában és combnyaktörést szenvedett, ráadásul a kórházi kezelés alatt tüdőgyulladást kapott, és sokan azt gondolták, ez végzetes lesz a számára. De visszatért a halálból.
Belmondo vagy Delon? Nos, Jean-Paul nem mindenben hasonlított barátjára. Neki is megannyi nőügye volt, ám ezt diszkréten, visszafogottan kezelte, már-már botrányoktól mentesen, nem úgy, mint Delon. Belmondo 1953 decemberében házasodott először, a felesége, Elodie Constantin három gyermekkel ajándékozta meg. Paul fia később autóversenyző lett. Aztán 1965-ben elváltak és Belmondo ekkor jött össze a legendás Ursula Andressel. Még volt egy izgalmas szerelem Laura Antonellivel, hogy aztán 2002 decemberében feleségül vegye a nála évtizedekkel fiatalabb Nathalie Tardit, aki szült neki egy gyönyörű kislányt.
Jean Paul Belmondo 88 esztendős korában hunyt el 2021-ben. Ma lett volna 91 éves, ha a Teremtő nem szólítja magához. De magához szólította. Azóta szegényebb a világ…
