A Sellő a pecsétgyűrűn időtálló film. Latinovits Zoltán, a korszak meghatározó színészeként játszik benne. Halász Judit ifjú, hamvas és bájos, Pécsi Sándor pedig minden szerepben tökéletes. De mégsem ők a legfajsúlyosabbak ebben a kémtörténetben, hanem Kálmán György.
A Gestapo tisztje, aki aztán később rekedtes hangon, ősz hajjal és szakállal visszatér Budapestre, hogy legyőzze a jót, a főhőst, Latinovitsot. Az a gyilkos tekintet. Félelmetes volt, félelmetes és hiteles, mintha az ördög költözött volna bele. Zseniális színészi alakítás, írta a kritika és gondolta a néző. S persze ilyenkor a legegyszerűbb megállapítani: ezt az embert az Isten is színésznek teremtette. Pedig hosszú út vezetett odáig…
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Kálmán György 1925-ben született Budapesten, kétkezi munkát végző, dolgos családban. Mivel az édesapjának körkötőgép-üzeme volt, ráadásul nem éltek nagylábon, várható volt, hogy rá is fizikai munka vár majd. „Születésemtől 35 éves koromig a IX. kerületben, a Ráday utcában laktam. Szegény, középpolgári család voltunk. Első elemitől az Ipar utcai polgári negyedik osztályig nagyon rossz tanuló voltam. A polgári után beálltam kesztyűs-inasnak, négy évig dolgoztam inasként egy műhelyben, bőrkikészítés, bőrfeldolgozást tanultunk. A pénzt hazaadtam. Mire 1943-ban segédként felszabadultam, mér nem volt kesztyűbőr, így cipőfelsőrész-készítő lettem. Aztán elfogyott a felsőbőr is. Asztalossággal próbálkoztam, később nyakkendőkészítéssel….”
Mesterember lehetett volna, aki kora reggeltől késő estig dolgozik az asztal fölé hajolva a műhelyben szorgoskodva, és gyártja a kesztyűt, a cipőt, a nyakkendőt, a sámlit meg a hokedlit. Aztán minden másként alakult. Mire valóban mesteremberré válhatott volna, besorozták, és elvitték Szerbiába. Ahogy később vaskos iróniával megfogalmazta: „egy kis kirándulásra…” Azt mondta erről az időszakról, hogy a háború alatt eszébe sem jutott, hogy meg is lehet halni. „Erős és szívós voltam, bírtam a napi 8–16 óra csákányozást. Rám is szóltak: ne siess, mert holnap meghalsz! A kidöntött óriásfák tövénél a Színházi Élet mellékletét olvastam, amit magammal vittem…”
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Túl akarta élni a háború poklát, életben akart maradni, mert erős és szívós volt, ahogy mondta, és nem csak testben, de lélekben is. Szembenézni a halállal és beinteni neki, embert próbáló feladat. „A harcok után 1945 februárjában érkeztem haza, még világos volt, amikor a Baross utcához értem. Nem volt város. A Ráday utcában otthon mindent zárva találtam, édesanyámat elvitték, akkor láttam utoljára, amikor elindultam. Hülye, gonosz, felelőtlen, buta kamaszgyerek voltam. Halálát, hiányát csak később, felnőtt fejjel fogtam fel. A háború után fél év alatt váltam felnőtté…” Felnőtté vált, és színiakadémistává. Az iskola háború utáni első osztályába járhatott, és akkor már arról álmodozott, hogy egyszer nem is olyan sokára a Nemzeti Színház színpadára léphet. Erről az időszakról így mesélt: „„Elhatároztam, hogy tanulni fogok valamit. De mit? Addigra már a legtöbb egyetem megtelt, csupán a színiakadémiára lehetett még jelentkezni. Így történt, hogy nem mérnök, vagy tanár lettem, hanem színész. Nem születtem színésznek, nem akartam színész lenni, de azzá formálódtam…”
1950-ben diplomázott, majd Pécsre szerződött. Ez a színház akkoriban fénykorát élte. Kálmán György három év múlva már ott állt az álmok színpadán. Az álmai színpadán, a Nemzetiben. Olyan színészóriások mellett szerepelhetett, mint Bajor Gizi, Makláry Zoltán, Balázs Samu, Bihari József, Tímár József. „Megértettem, hogy a színészetem eszköz arra, hogy valakit, vagy valamit nálam jóval többet szolgáljak, s ettől a felismeréstő kezdve eszerint éltem. Célom lett legalább egy gondolatot vigyen haza az, aki lent ül, vagyis a közönség. Beleszólni a világ dolgaiba így, valóságos gyönyörűség…”
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Az első nagy sikert 1957-ben aratta a Tojás című darabban. Azt írta róla a kritika, hogy: „Feltűnt szikár játékstílusával, mély lélektani előadásmódjával. Alakításait eszköztelenség, intellektuális irónia, távolságtartás jellemezte…” Ennél többet adott a közönségnek. Többet – önmagát, a lelke legmélyét. Mert úgy játszott, olyan átéléssel és szenvedéllyel, még ha távolságtartónak tűnt is egy-egy szerepében. Hiteles volt, és precíz. Akár negatív szerepet alakított, mint a Sellő a pecsétgyűrűben, akár szeretnivaló hőst… De a hangjából is megélt volna, bársonyos, simogató, álomba ringató hang volt az. Olyan filmekben szerepelt, mint a Hannibál tanár úr, az Édes Anna, a Dúvad, az Esős vasárnap vagy éppen az Iszony…
Szinkronizálta Humphrey Bogartot, szerelembe esett a nála húsz évvel fiatalabb Gór-Nagy Máriával, a halála előtti években pedig feleségül vette kolléganőjét, Káldi Nórát. Vele sem bánt bőkezűen a sors, mindössze 63 évet kapott az élet nevű társasjátékból. Ezalatt Kossuth- és Jászai Mari-díjjal tüntették ki, hogy aztán túl a hatvanon már egyre kevesebb szerephez jusson – és legyőzze őt a súlyos betegség. Lehet, hogy elismert kesztyű, vagy nyakkendőkészítő lehetett volna, helyette kiemelkedő színésze vált belőle. Egy korszakos színész, aki 1989 februárjában aludt el örökre…
Nyugodj békében, Kálmán György!
