Nézem, ahogy nyilatkozik. Ahogy nevet, ahogy spárgázik még ma is, túl a százon. Ön, kedves Keleti Ágnes, úgy tűnik, tényleg legyőzte az időt. 

Ezen a felvételen hangosan nevetett. Nem is nevetés volt az, hanem kacaj, önfeledt pillanat. Az élet maradéktalan szeretete. Az ön regényét az élet írta. A legjobb, a legellentmondásosabb dramaturg. S mi, akik olykor belelapozhattunk ebbe a letehetetlen műbe, sírva-nevetve csodáljuk, féltjük a főhőst. Kicsit zavarban vagyok. Ha most ott ülhetnék önnel szemben, abban a csendes szobában, ahová visszavonult a hétköznapok túlszínezett világa elől, talán azt kérdezném legelőször, hogy mi a titok? Mi az ön titka? Nem ilyen életutat szánt önnek Klein Ferenc húsnagykereskedő, vagyis az ön édesapja. Második gyerekként jött a világra és az apja, az a kemény, konok zsidó ember mindenáron fiút akart. Egy kislegényt, aki majd tovább viszi a Klein nevet, aki majd ugyanúgy beáll a hentespult mögé, aki ugyanolyan szakszerűen dolgozza fel a bárányt, ahogy az apja.  

Keleti Ágnes egy 1949-es felvételen.
Fotó: Fortepan/Kovács Márton Ernő

De leányzó jött világra 1921. január 9-én, a Rákóczi tér 14. szám alatti házban. Lány, Ágnes néven. És az apja az idő múlásával megbékélt azzal, hogy csak lányai vannak. Gyönyörű, talpraesett, ügyes lányai. De a sors, mint valami bosszúálló angyal, jelzett: fiút akartál, Ferenc? Hát akkor mentsd meg a lányodat! Mert a kis Ágnes hamar megbetegedett. A tüdején találtak foltot, s még az is kétséges volt, hogy egyáltalán megéli-e az ötödik születésnapját. De egy lelkiismeretes orvos tornát ajánlott terápiának. Mozogj lányom, mozogj, hogy dolgozzon az a tüdő, hogy eltüntesse azt a nyavalyát onnan. És a kis Ági ott és akkor szeretett bele a tornába.

Maradt-e bármiféle emlékfoszlány erről az időszakról? Vagy a Mária Terézia téri elemiről, ahová járt? Vagy akár a csellóról, a csodálatos hangszerről, amellyel meg kellett barátkoznia, mert az édesapja ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljon zenélni, hogy a muzsika ott dolgozzon a lelkében. És emlékszik-e bármire is a Fasori evangélikus gimnázium leánytagozatából, hiszen ott is tornázott, igaz csak hetente két alkalommal. Már 16 esztendős volt, amikor igazán komolyan kezdte venni a tornát. Ekkor jelentkezett a VAC edzésére, akkor nyitott be a tornaterembe, hogy aztán egy bizonyos Dückstein Zoltán, a legendás Dücki bácsi elkezdjen foglalkozni önnel. Ott találkozott a későbbi férjével, a nyolc évvel idősebb tornásszal, Sárkány Istvánnal is. Szerelmes regény is lehetne ez. A szenvedély a férfi és a sport iránt. S talán álmokat kergetett, talán szentimentális volt, és talán hitt az örök szerelemben, de mindez később elmúlt.

Ekkor már különleges tehetségként írtak önről. Bekerült a válogatottba, és jöttek az olaszok, a nemzetek közötti viadalra, ám a szövetségnél jelezték, nem szerencsés, ha a fasiszta Olaszország csapata ellen egy zsidó is ott van. A zsidó Keleti Ágnes. 1939-et írtunk és ennél sokkal, de sokkal rosszabb idők is jöttek. Sokan meghaltak a koncentrációs táborokban, az ön édesapja is, ám ön Raoul Wallenbergtől kapott egy menlevelet és beköltözhetett az egyik Pozsonyi úti védett házba. De onnan is futni, menekülni kellett tovább. Amikor a német hadsereg bevonult Budapestre 1944. március 19-én, kapott egy Juhász Piroska névre szóló igazolványt, és egy szűcsmester családjával együtt, ha nem is világgá, de Szalkszentmártonba menekült, hogy ott élje túl a túlélhetetlent. Ami a legfontosabb: meggyötörve, megalázva, de túlélte.

Ugyanaz a spárga, de már százévesen…

És most jön az a rész, amikor a sírást nevetés váltja fel. Mert a torna, az ön imádott sportja meghálálta a sok szenvedést, a sok edzést, a kitartást, a szenvedélyt. Országos bajnoki cím, aztán 1948-ban irány London, az olimpia. Huszonhét esztendős volt, de ifjonti lendülettel csinálta a gyakorlatokat. A brit főváros egy sérülés miatt még nem adta meg azt, ami járt önnek. A világbajnoki cím nem sokkal később már gyógyírt jelentett, s persze Helsinki 1952-ben, az igazi ajándék. Már ott arany került a nyakába, már klasszisként emlegették, pedig a java még hátra volt. Melbourne, 1956. Hogy is mondta az ötkarikás játékok előtt? „Félek, hogy idős vagyok már ahhoz, hogy újra olimpiai bajnokságot nyerjek, Latinyina, a nagy rivális 14 évvel fiatalabb nálam…” De nem volt ellenfél: talajon, gerendán, felemáskorláton is győzött. Sőt, a kéziszercsapat is aranyat nyert Ausztráliában. Miközben itthon orosz tankok dübörögtek végig Budapesten. Nem jött haza Melbourne-ből. Izraelben kezdett új életet – Izraelben, ahol ugyancsak nemzeti hőssé vált. A tornasport ottani meghonosítása önnek köszönhető. Újra megházasodott, Bíró Róberthez ment hozzá és két gyermeket szült, Dánielt és Rafaelt. Szerették és szeretik a mai napig Izraelben. Itthon pedig tárt karokkal várták, fogadták amikor hazatért. Előbb a Paulay Ede utcában, majd az Október 6. utcában talált otthonra. S mi, egyszerű halandók gyönyörködtünk a az életbölcsességében.

A regény pedig folytatódik. És már látjuk, valóban nincs titok. Csak élni kell. Olykor vakmerően, olykor megfontoltan, olykor szerencsésen, de mindig szenvedéllyel. Talán ez az ön üzenete, drága Keleti Ágnes.

Boldog 102. születésnapot!

Előző cikkROSSZ SZÍNÉSZ LETTEM VOLNA FELNŐTTKÉNT: BERKES GÁBOR TÖRTÉNETE
Következő cikkEGY ÁT NEM GONDOLT MOZDULAT: FODOR IMRE TRAGIKUS HALÁLA