Végigjátszani egy egész életet. De úgy ám, mintha a rögkoppanásig gyerek lennél. Mintha nem számítana az idő múlása, az ízületek kopása, a magas vérnyomás, vagy ki tudja milyen nyavalya.
Kemény Henrik, ha élne, hosszú órákon keresztül mesélhetne erről. Mert neki megadatott, amire a legtöbben csak vágynak: végigjátszotta az egész életét. Kemény Henrik, a Kossuth-díjas bábművész. Volt kitől örökölnie a szenvedélyt. A nagyapja, Korngut Salamon 1853-ban Galíciából vándorolt Magyarországra, és Várpalotán kezdetben csizmadiaként kereste a kenyerét. Aztán cirkuszosnak állt és meg is kapta a belügyminiszteri engedélyt „dal, testgyakorlatok és bűvészeti előadások” tartására.
S járta a városokat és eleinte cirkuszi mutatványokkal szórakoztatta a nagyérdeműt, hogy aztán egy szép napon rádöbbenjen: a bábokkal sokkal kevesebb gondja van, mint a kollégákkal. Így aztán állandó színházat épített Budán. Később megalapította a Columbia Magyar Mechanikai Színházat, amely aztán egy év után tönkrement, ráadásul az I. világháború gazdaságilag, lelkileg alaposan megviselte a Kemény-családot. Aztán 1926-ban minden megváltozott. A hűvösvölgyi Nagyréten új bábos bódé nyílt. A Kemény-család üzemeltette egyre nagyobb sikerrel és itt már a paraván mögé lépett Kemény Henrik édesapja, idősebb Kemény Henrik is. Rajongott a közönség az előadásokért. Idősebb Kemény Henrik aztán volt hivatalnok, kereste a kenyerét mozigépészként, miközben a bábozás volt az igazi szenvedélye. Majd a II. világháborúban behívták munkaszolgálatra, ám 1944-ben eltűnt. Soha többet nem került elő…
Három gyermeke született. Henrik az ifjabb, Mátyás, majd később Katalin. Henrik a Simor utcai elemi iskolába járt, és azt mondják róla, hogy éles eszű gyerek volt, de nem a tanulás, sokkal inkább a bábozás, a bódé körüli élet töltötte ki a mindennapjait. Már kilencévesen faragott, bábot készített. És ezt a bábot, ezt a karakter úgy hívták: Vitéz László. Kilenc esztendős volt, amikor megkezdődött kettejük világhódító útja. Mert akik látták Kemény Henrik bábelőadásait, pontosan tudták, hogy ott, a palacsintasütővel hadonászó, piros orrú Vitéz László viszi a prímet. Miatta nevettek és izgultak a gyerekek, miatta telt meg újra és újra a nézőtér. „Csak tessék, csak tessék, csak orra ne essék. Ide, ide, kicsik és nagyok, ide emberek, csak folyvást, csak folyvást…”
De hogyan is emlékezett a kezdetekre? „Amikor a papa a hűvösvölgyi Nagyréten megalapította a kis színházát, a mama a karján vitt ki. De a Hűvösvölgyben csak vasárnaponként volt közönség, ezért amikor a Népligetben kezdett kialakulni a mutatványos tér, a papa áttette oda a székhelyét, felépített egy szoba-konyhát is, aztán ott laktunk. Elsős koromban karácsonykor nem tudtam leírni még az a betűt sem, sokat rajzolgattam viszont, s amikor a tanító néni lerajzolta nagyban a betűket, én telerajzoltam bábfejekkel. Az is egy jó játék volt nekem…” És már mentek az előadások, mulattak a gyerekek, kikapcsoltak a felnőttek, ám a világ romba dőlt, és nem hagyta az önfeledt szórakozást. A színpadot, amely a fiatal Kemény Henrik élettere volt, a II. világháború alatt bombatalálat érte. És amikor véget értek a harcok, akkor sem jött sokkal nyugodtabb időszak a Kemény-család életében, merthogy egyszerűen államosították a Városligetet.
A helyet, ahol a bábelőadások zajlottak, egyszerűen beolvasztották az Angolparkba, amelyet akkor neveztek el Vidámparknak. Az igazgató a következőt mondta a bábművésznek: „A kizsákmányoló mutatványosok a Népligetben elvonják a közönséget…” Kemény Henrik az Állami Bábszínházba került, ahol bábokat tervezett és készített, s persze játszott is. Hogy aztán egyszer csak visszatérjen a vándorszínházhoz. A volt az ő igazi világa. Volt abban valami varázslat, ahogy ő megjelent az aprócska, vagy nagyobbacska városokban, a falvakban. Plakátok jelezték, hogy érkezik, és a gyerekek sikoltozva fogadták Vitéz Lászlót. „Volt egy Trabantom, bőröndlakó bábokkal, egymagam jártam az országot. Azokban a kis falvakban, ahol nem volt művelődési ház, az istállóban, a szalmakupacokon ülve élvezték a darabot. Egyes helyeken nem volt villany, ott a háború után talált tábori aggregátoromat indítottam be, autólámpát szereltem a paravánra, azzal világítottam…”
Kemény Henrik 1975-ben távozott az Állami Bábszínháztól, majd Vitéz László mellé új családtag érkezett. Hakapeszi Maki, a Zsebtévé egyik kulcsszereplője. Kemény Henrik bábja volt és a hangját is ő adta. Aztán halkult a nevetés, a vidámságot csend váltotta fel, mert 1984-ben előbb meghalt a mama, majd a legifjabb Kemény gyermek, Katalin. Innentől kezdve Kemény Henrik szinte egyedül járta a világot, életben tartotta a vásári bábjátszást, amely egybeforrt az ő nevével.
A sors megadott neki egy különleges ajándékot. 1989. augusztus 20-án először és utoljára játszhatott az akkor átadott népligeti színpadon, amely, az egykori bódé helyén épült. Mindig ott volt az utazóbőröndjében Vitéz László, a két fekete zenész, a fekete ördög, Cuclifer, a krokodil. S persze a palacsintasütő. Aztán 2011. október 2-án éjszaka leégett a népligeti színpad. Néhány nappal később Kemény Henrik korán lefeküdt aludni és soha többé nem ébredt fel… Napra pontosan 12 éve.
Nyolcvanhat esztendősen érte a halál a bábjátékost, akinek megadatott, hogy egész életében csak játsszon. Nagy kincs… Nyugodj békében, Kemény Henrik!
