Talán az a hang, ott legbelül. Az a hang egyre erősebben, egyre durvábban mondta a magáét, és szinte üvöltötte: „elég ebből!” Hasonló játszódhatott le Kézdy György lelkében. Feküdt a kórházi ágyon, egyedül a kórteremben, a gondolataiba mélyedve. Tökéletesen egyedül volt. Immár kiszolgáltatva a sorsnak, és annak a belső hangnak…
Vajon mi lehetett az utolsó kép? Talán a zajos, hangos város látképe? A kórház harmadik emeletén a színész kinyitotta az ablakot, és kivetette magát a mélybe. Egy hét múlva ünnepelhette volna a 77. születésnapját… Már nem kért az ünneplésből, a biztató szavakból – a szenvedésből…
Kézdy György 2005-ben tudta meg, hogy a gyilkos kór megtámadta a szervezetét. Pokoli fájdalmakat élt át, pokoli köhögésrohamok kínozták. Elviselni mindezt embert próbáló feladat volt. Elviselni a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot, s a halálfélelmet. Mert az ember élni akar, ösztöneitől vezérelve kapaszkodik az utolsó szalmaszálba. A kiváló színész is ezt tette, leszokott a dohányzásról. Lelkierő kellett ehhez, hiszen korábban napi 50 szálat is elfüstölt. De az óvintézkedések már nem segítettek az állapotán. A köhögőrohamok nem múltak, és ez az erős férfi, ez a sok vihart megélt ember úgy döntött, nem osztja meg a környezetével, hogy min megy keresztül.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Magában, belül vívta az élet-halál harcot. Senkinek nem beszélt a rákról, és a kínkeserves reggelekről, délutánokról és estékről. Úgy tett, mintha az élet továbbra is simogatná, becézgetné. Játszott, s talán ez tartotta még életben: a színpad. A szerepek kavalkádja, a karakterek ezerszínűsége. Aztán 2013 elején gyomorfertőzést kapott. Akkor vitték be a kórházba. Az volt az utolsó felvonás, a legeslegutolsó.
Láttam őt annak idején a Vígszínházban, Melchiadesként. Tökéletes volt. Komoly, komor, és mégis életigenlő. Melchiades Gabriel Garcia Márquez, a zseniális kolumbiai író figurája a letehetetlen Száz év magányban. Kézdy Melchiadesként jött újra és újra Macondóba, a 20 házból álló településre, és hozta mindig a tudomány csodáit. A látcsöveket, a térképeket, a mágnesrudakat. Megrázó darab, és megrázó alakítás. Kézdy György pályafutásának egyik kultikus pillanata. Pedig játszott ő Shakespeare-t, Ibsent, Csehovot, Bernard Show-t. A színpad volt az ő világa, bármilyen gúnyát, és maszkot is adtak rá. De tehetségére, tudására jellemző, hogy önálló Karinthy-esttel is szórakoztatta a nagyérdeműt. S olyan filmekben láthatta a közönség, mint a Fiúk a térről, a Tanú, a Forró vizet a kopaszra. Játszott a Borsban, a Névtelen várban, a Falu jegyzőjében. És ő volt Virág doktor a Szomszédokban.
Rajongásig szerette őt a közönség és a szakma. Barátai, ismerősei pontosan tudták, honnan mászott fel a világot jelentő deszkákra. Kézdy György 1936-ban született és az édesapjának a Rákóczi út 80-ban volt egy varrógép, gramofon és hanglemez üzlete. Kispolgári élet jutott nekik, annak minden szépségével és nehézségével. Ám jött a II. világháború, és az apját már vitték is munkaszolgálatra, ahonnan soha nem tért haza. A megözvegyült édesanyja a harcok befejeztével az Aprófémipari Szövetkezetben kapott munkát, gépkezelőként. A fiát és a lányát egyedül nevelte, és György azt gondolta, dolgoznia kell, kétkezi munkát vállalni, hogy megéljenek, hogy túléljék mindazt, ami már-már túlélhetetlen. Így aztán kitanulta a könyvkötő szakmát, ám valami különös indíttatásból elkezdte kergetni az álmait.
Mert gyönyörű munka a könyvkötészet, ám színésznek lenni az igazi. Így aztán felvételizett, majd 1962-ben átvehette a diplomáját a színművészeti főiskolán. Karakteres volt. Kapkodtak utána a rendezők, sőt a színházak. A magánéletéről soha nem beszélt. Annyit lehetett tudni róla, hogy megházasodott és született egy Márk nevű fia. Játszott és játszott, amíg ereje és a szervezete engedte. 2004-ben már utalt rá, hogy az élete csak látszólag harmonikus, azt mondta: „Nem szabad sem sós mogyorót, sem libamájat, sem semmiféle belsőséget enni. Dehogy a 68 év, hanem a vesém miatt. Két évvel ezelőtt hirtelen minden bajom lett, a napi 50 cigarettától. Túléltem magam.”
A sors megkínozta, de mégis évekig életben tartotta még. Aztán 2013. január 6-án még játszott az Esőemberben, majd lemondta a következő fellépéseit. Egy ismerőse azon a februári napon még beszélt vele, és erről így emlékezett meg később: „Folyamatos kapcsolatban voltunk, halála előtt egy nappal beszéltem vele utoljára. Depressziónak, komorságnak nyoma sem volt a hangjában, sőt bizakodva tervezte, hogy márciusban visszatér közénk. Mondta, hogy egy kicsit még gyengélkedik a gyomorfertőzés miatt, de néhány hét múlva képes lesz játszani…”
Nem így történt. Egy héttel a 77. születésnapja előtt kinyitotta azt a bizonyos ablakot…
Nyugodj békében, Kézdy György!
