„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.”

A gyönyörű verssorok, mintha visszhangoztak volna a félhomályban. Mintha a nyirkos pince falai visszaverték, felhangosították volna a csodálatos gondolatokat. Az emberek mégsem figyeltek fel rá. Ültek, vagy álltak, szinte egymásba kapaszkodva és csak az járt a fejükben, hogy túléljék ezt a borzalmat. Hogy valahogy felébredjenek ebből a rémálomból. Odakint sivítva, sikítva zuhantak a bombák, a sziréna jajveszékelő hangja beleveszett az égzengésbe. Aki tudott, pincékbe menekült… Négyen, mintha kikapcsolták volna a rémisztő világot. Négyen a versre figyeltek, mintha csak valamiféle irodalmi esten lennének és nem a háború poklában.

Radnóti Miklósra barátként tekintett Kovács Margit.
Fotó: Wikipedia

„Háború volt, az egész világ és az ország fölött sötét fellegek. A légvédelmi sziréna megszólalt. Radnótiék azzal a megható kedvességgel, ami már törvénnyé vált, nem lefelé indultak az óvóhelyre, hanem föl, hozzánk, hogy cókmókjaink levitelénél segítsenek. Mindenki azt vitte, amiről azt hitte, hogy az oly bizonytalan jövőben a legfontosabb. Miklósnál nagy rendben, patyolat tisztaságban egy dosszié volt: a versei lapjaival. Leültünk a népes óvóhelyen, ők ketten és mi ketten anyával, kerestünk egy nyugodt kis szigetet a lakók sistergő hullámai között. Letelepedtünk. Miklós mondta, hogy nála van újszülött verse is, címe: Nem tudhatom. Összehajoltunk, s ő felolvasta…”

Vérzivatarban talán a rímek adhatnak menedéket. Talán a gyönyörűen megírt szavak, mondatok és gondolatok terelhetik el az ember figyelmét a világégésről. Kovács Margit élete végéig emlékezett arra a délelőttre, ott az óvóhelyen, s nem elsősorban azért, mert folyamatos életveszélyben voltak, sokkal inkább Radnóti Miklós miatt. Szomszédok voltak, tán barátok is, ő meg a költő. S ha a helyzet úgy hozta, együtt menekültek: a keramikus, az édesanyja, a költő és annak felesége, a 2014-ben elhunyt Gyarmati Fanni. S Radnóti Miklós, akinek a verseit az idők végezetéig olvassák és szavalják majd Magyarországon, ott, akkor, a bombazuhatag közepette olvasta fel életében először a Nem tudhatom című versét. És amikor szavalt, talán azt gondolták, ők, ott négyen, hogy egyszer majd minden jóra fordul. Tévedtek. Radnóti Miklós 1944. november 9-én hunyt el. Nem élte, nem élhette túl a II. világháborút. Kovács Margit később sokszor mesélt róla. Szeretettel, és rajongással. Talán Radnóti volt az egyetlen olyan férfi a keramikus számára, aki valóban fontos szerepet játszott az életében. Merthogy az a 74 esztendő, amelyet tulajdonképpen sikerek közepette s tán valamiféle harmóniában élt egyedül, férfi nélkül.

A világhírű keramikus műterme.
Fotó: Fortepan/Lugosi Szilvia

Sokszor mondták vele kapcsolatban, hogy buborékban élt. Kivételes tehetséggel áldotta meg a teremtő, az agyag iránti érzéke, a közérthető formavilága pillanatok alatt népszerűvé tette. Olyan alkotásokkal rukkolt ki, amelyek ismertté tették a nevét itthon és a határon túl is. Már az 1937-es párizsi Világkiállításon képviselhette Magyarországot. Az ő darabját, a Budapest, a Duna királynője címűt állították ki a magyar pavilonban. Onnantól kezdve jöttek és jöttek az újabb megbízatások, megrendelések, dolgozott egyházi és világi épületeken, külső és belső díszítésen, voltak monumentális munkái, és kisebb, szobadísszé lefokozott babafigurái. A népszerűség egyben átok is volt a számára. Egyre kelendőbb babáiról egyszer azt nyilatkozta: „hát ezeket valamikor nagyon szerettem, most se tagadom meg, de már csak azért csinálom, mert muszáj. Kizsarolják belőlem a kereskedők…”

De ki is volt valójában Kovács Margit? Ki volt az a végtelenül sikeres nő, akinek a szentendrei tárlatának látogatottsága átlépte az évi egy milliót. Ifjú lányként itthon és külföldön is tanult. Pillanatok alatt elsajátított megannyi kifejezésformát. Jaschik Álmos magániskolájában grafikát, az Iparművészeti iskolában porcelánfestést tanult. Éveken át Bécsben képezte magát, és ott sajátította el a keramikus mesterséget. Aztán Münchenbe került, Hertha Bucher műhelyébe, és ugyanott szobrászhallgatóként a plasztikai formálás csínját-bínját is magáévá tette. De ment tovább, mert a tökéletesre vágyott, így jutott el Koppenhágába, majd később a sévresi porcelángyárba. Használta a korongozás technikáját, és az érzékeny plasztikát egyaránt.

Utánozhatatlan műveket alkotott. Átlépett megannyi műfaji határt – ettől lett egyedi és időtálló. De sikereihez kellett a háttér is. A támogatás, amelyet egészen hihetetlen módon ugyanúgy megkapott a Horthy-korszakban, mint a Kádár-rendszerben. Nem politizált, nem helyezkedett, csak alkotott. S ezt értékelték benne. Olyannyira értékelték, hogy Aczél György a Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikusa emlékirataiban így írt Kovács Margitról: „ Ő nagyon hálás azért, hogy 1956 után nem agitálták őt erőszakosan be a pártba, és soha ebből neki semmiféle hátránya nem volt…” Kovács Margit a Pozsonyi úton élt, abban a házban, ahol Radnóti Miklósék. Az Újlipótváros volt az ő igazi élettere, ám mégis népies tájszólásban beszélt évtizedeken át. Egy jóval későbbi, Vitray Tamásnak adott interjúban azt mondta, számára ez így a természetes – ez a műparaszti beszéd. Mintha valamilyen titokzatos imázst szeretett volna felépíteni maga körül. Mert hiába volt ismert, népszerű: magánéletéről senki semmit nem tudhatott. Pedig egy művészember életében fontos a lelki társ, a támogatás, a biztatás, a szerelem.

Kovács Margit művészetét külföldön is sokra tartják.

Mégis az édesanyjával élt. Aztán meg magányosan. S hogy milyen erős kötelék volt közte és édesanyja között, azt hűen tükrözi, hogy az egyik háromszáz darabos kiállításának a legizgalmasabb darabja egy olyan szobor, amelyen a halottas ágyán fekvő anya fölé ő, és nővére hajolnak. Nem született gyermeke, nem cirógathatott unokát. A burok a haláláig körülvette. Pedig rajongtak érte. Amikor 1973-ban Szentendrén megnyitott a Kerámiamúzeum, az ő látványos tárlata, özönlöttek az emberek. Megszámlálhatatlan államfő, király látogatott ki a Dunakanyar melletti hangulatos városba, és csodálta meg Kovács Margit gyűjteményét. Az is jelzi munkájának értékét, hogy Kádár János az ő egyik alkotását vitte Rómába ajándékba, a pápai látogatása során. Kovács Margitot 1948-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Neve egyet jelentett a mitológiákból, mesékből és mondákból is merített impozáns alkotásokkal.

1977. június 4-én halt meg. Az emlékirataiban így fejezte be az óvóhellyel kapcsolatos emlékképet: „És amíg potyogtak körülöttünk a bombák, zúgtak fölöttünk a félelmetes gépek, szép csöndes hangon szólt a vers, ugyanarról a borzalomról, de az ember hangján, a tájról, a hazáról. Az ember érezte meghatóan és hívően, hogy ezek a szép szavak valami kemény boltozatot építenek minden fölé, ami erősebb a fegyvereknél…”

Nyugodj békében, Kovács Margit!

Előző cikkA FELESÉGE, A SZÍNHÁZ ÉS A BALATON VOLT A SZENVEDÉLYE: UNGVÁRY LÁSZLÓ
Következő cikkAZ ÚJ JÁSZAI MARI LEHETETT VOLNA: KOHUT MAGDA KISZOLGÁLTATOTT ÉLETE