Gyere ide, Takarodj! És Takarodj annak rendje és módja szerint odajött. Közben csóválta a farkát és szeretettel leste a gazdáját. Az orvhalászt. S a néző közben a székén mocorogva egyre jobban szurkolt a rosszfiúnak, mert hát annyira, de annyira szerethető figura volt.

És ez így ment éveken, évtizedeken át. Mindegy volt, hogy orvhorgászt, csendőrt, étterem-tulajdonost, vagy egyszerű kisembert alakított, a hatás nem maradt el. Louis de Funés meghódította, megnevettette a közönséget és kisemberből nagy művésszé vált. Igazi világsztárrá. Elég lenne, ha csak azt írjuk vele kapcsolatban, hogy Az egy kis kiruccanás című fergeteges vígjátéka minden idők legnagyobb francia kasszasikere lett, 17 millió nézővel. Hosszú éveket kellett várni az 1967-ben bemutatott, tökéletes kikapcsolódást nyújtó mozi után, hogy ezt a számot 1998-ban James Cameron Titanicja túlszárnyalja.

De mi volt a titka Louis de Funés-nek? Az, hogy különleges, senkihez sem hasonlítható előadásmód és színészi játék jellemezte. Soha nem grimaszolt úgy senki, ahogy ő. Soha nem használta úgy egyetlen színész sem az arcizmait, a mimikáját, a szemét, sőt, a szemöldökét, ahogy Funés tette. Utánozhatatlan volt – afféle kuriózum a filmvilágban. Hogy akadtak gyengécske filmjei? Lehet. Hogy a XXI. századból visszanézve olcsó poénokra épültek a vígjátékai? Ez is lehet. Ám mégis, újra meg újra leül az ember, ha valamelyik Funés-filmet vetítik és csak nézi, nézi felszabadultan, jókedvűen, az idegbeteg, zaklatott világot kikapcsolva, ahogy ez a kisember sziporkázik a szerepében.

Az 1958-ban bemutatott Horgász a pácban hozta el számára a nagy kiugrást.

Mondjuk Lütyő felügyelőként. A csendőr-filmek is komoly bevételt generáltak. Amikor 1964-ben Jean Girault rendezésében bemutatták a Saint-Tropez-i csendőrt, Fernandel, a korszak kiemelkedő képességű színész-komikusa egy rádióműsorban azt mondta: „Íme a francia komédia új csillaga…” Lütyő felügyelő megunhatatlan. Mert egyszerűen imádnivaló a teszetoszaságával, a balfácánkodásával, a rossz döntéseivel. De legalább ennyire lehetett lelkesedni Paul Juve felügyelőért is, a másik felejthetetlen karakterért Funés életművében.

A Fantomas óriási élmény volt a maga idejében. A Fantomast úgy vártuk, mintha legalábbis a Holdra-szállást közvetítették volna. Pedig még csak a hatvanas években jártunk, amikor a magyar mozikba került ez az akkor igencsak különlegesnek számító, látványos akciófilm. Meg hát lássuk be, nagy élmény volt nézni a Tenkes kapitányát, ahogy fenékbe rúgja, leitatja a labancokat – de azért a Fantomast nézni, a főszereplő Jean Marais-val, azzal a félelmetes maszkkal, a száguldó autókkal, a különleges látvánnyal, s persze Louis de Funés kacagtató alakításával egyedi élmény volt. Akkor már túl voltunk a Belfegor-sokkon. Aki látta, aligha felejti. Halk, misztikus, félelmetes zene, sötétség a Louvre-ban, aztán egyszer csak előbukkan valahonnan a pincéből, fekete lepelben, riasztó maszkban Belfegor. Erre tettek rá egy lapáttal a Fantomas-filmek, már ami a látványvilágot illeti.

Louis de Funés egyébként spanyol nemesi családból származott. Apja sevillai ügyvéd, akiből később gyémántműves lett. Anyja Leonor, akinek pedig portugál vér csörgedezett ereiben, hűséges társaként, háztartásbeliként élt mellette. A háttérrel tehát nem volt gond, a kis Louis mindent megkapott, ami szem, szájnak ingere, ám mégis döcögősen indult a pályafutása. Kipróbált ő sok mindent, mint később a szerepeiben, alkalmatlannak bizonyult a munkára, elbocsátották innen is, meg onnan is, mondván, próbálj szerencsét máshol fiam!

Ügyefogyott nyomozóként, csendőrként is imádtuk.

Louis nem adta fel, zenélni tanult, és a korszak egyik legjobb, legkedveltebb bárzongoristája lett. Csakhogy többre vágyott, mint halk, diszkrét tapsra, a füstös, félhomályban, a lokálok világában. Színpadra vágyott. Film főszerepre vágyott. Világsikerre vágyott. Óriási mozirajongó volt, megnézett mindent és talán ez volt rá olyan hatással, hogy maga is megpróbálkozott a színészmesterséggel. Amikor már szerepeket kapott, természetesen epizódszerepekről van szó, felfigyeltek rá. Különösen Sacha Guitry beszélt róla elragadtatással, aki kijelentette: „Nem létezik kis szerep egy ilyen nagy színész számára…”

A Time magazin az Ügyefogyott című film bemutatása után azt írta Bourvilról, a másik zseniális francia komikusról, na meg Funésről, hogy ők az új Stan és Pan. S ők ketten elválaszthatatlan jóbarátok lettek. Folyamatosan keresték a másik társaságát életük végéig. Louis erről a kapcsolatról így beszélt: „Andréval élvezet együtt dolgozni, ráadásul mindig kedves, és csupa jókedv. Nagyon szerencsés a természete. Szívesen venném, ha nekem is juttatna belőle egy keveset, mert akkor én is barátságosabb lennék…”

Önkritikus mondatok. S nem véletlen ez a finom magyarázkodás, ugyanis legendák keringtek Louis de Funésről, és az ő maximalizmusáról, pokróc stílusáról, s kibírhatatlanságáról. Már ami a munkamódszereit illeti. Akadtak olyan nyilatkozatok, halkan vagy épp hangosan kimondva, hogy gyűlöltek vele dolgozni. Erről persze mi nézők semmit sem tudtunk. Mi már csak a végeredményt láttuk, ahogy Louis önfeledten táncol a Jákob rabbiban, miközben klezmer zene szól a háttérben, valósággal magával ragadta az embert. De hogy nem könnyű fickó Louis, azt az is bizonyítja, ahogy Yves Montandról beszélt egyszer: „ A körme hegyéig ismeri a szakmát. Annyira nem lesz jó vele játszani, mint Bourvillal, de talán segít abban, hogy változtassak az alakításomon.”

Jean Marais partnereként a Fantomasban.

Mi a filmvászonról ismerjük a zsémbes franciát. Pedig rengeteg szerepet játszott színházban is. Champs-Élysées-n nagyjából kétszázszor játszotta a Torreádor keringőjét. Rengeteget dolgozott. S ennek meg is lett az eredménye: világsiker, no meg szívbetegség. Louis de Funést 1975 májusában felkérték, hogy szerepeljen a Krokodil című filmben, ahol egy dél-amerikai diktátort alakított volna. Csakhogy az év márciusában szívinfarktust kapott. Fizikailag nagyon legyengült, és nem csak a pályafutása, hanem az élete is veszélybe került.

De folytatni akarta, mert – ez jelentette számára az életet. Még leforgatták a Szárnyát vagy combját? című komédiát, de úgy, hogy a munkálatok során végig ott parkolt egy mentőautó a közelben, orvos figyelte a jeleneteket. És volt még annyi erő ebben az aprócska, de nagyon is vitális emberben, hogy 1980-ban filmre vitte Moliére darabját a Fösvényt, igaz visszafogott sikerrel. Aztán jött a finálé, a nem várt finálé. A csendőr és a csendőrlányok című filmet 1982-ben forgatták, de Louis de Funés akkor már meglehetősen rossz állapotban volt. Mégis végigcsinálta az egészet, hogy aztán a következő év januárjában jöjjön az újabb, immár végzetes szívroham. A Francia Köztársaság Becsületrendjének lovagja címmel kitüntetett színész kétszer nősült, az első házasságából egy fia, a másodikból két fia született. A második asszony egyébként a zseniális író, Guy de Maupassant unokahúga volt.

Lütyő felügyelő örök. Louis de Funés pedig a Le Cellier temetőben nyugszik. 68 esztendőt élt. S ha valaki manapság Takarodjnak nevezi a kutyáját, az bizony miatta van. Miatta – akit soha, senki nem fog tudni helyettesíteni. Hát még utánozni…

Nyugodj békében, Louis de Funés!

Előző cikkA SZÜLEIM MINDIG A JÓT HIRDETTÉK, ÉN IS EZT TETTEM: LEVÉL ZENTHE FERENCNEK
Következő cikkKIADÓ SZOBÁT KERESETT A HALÁLA ELŐTT AZ ELSZEGÉNYEDETT CSORTOS GYULA