Azt szerette volna, ha türelmesebbek és megértőbbek vagyunk. Elsősorban a gyerekekkel, s persze magunkkal is. Nem élt hiába…
Ha Ranschburg Jenőnek, az ország pszichológusának a gondolatait olvastuk, vagy hallgattuk, pontosan tudtuk, hogy általa valóban jobb, sokkal jobb lett körülöttünk a világ. Szegvári Katalin gyönyörű gondolatokkal búcsúzott tőle a sírjánál. A gyászoló tömeg csendben, megrendülve hallgatta, amikor ezt mondta: „Ember volt, aki embernek tekintette már az újszülöttet is. Egy volt azok közül, akik segíteni jöttek a világra…”

Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Különleges embertől búcsúztak akkor, egy ország tanítómesterétől. Mert Ranschburg Jenőt még azok is ismerték, akiknek soha eszükbe sem jutott volna, hogy pszichológus segítségét kérjék. De ha ő beszélni kezdett, mondjuk a Családi kör című, hihetetlen népszerűségnek örvendő műsorban, akkor odafigyelt rá mindenki. Mert közérthetően fogalmazott és kimondta azt, amit mi talán csak sejtettünk magunkról, a gyerekről. Munkássága azóta is itt van velünk. Ha másként nem, a zseniális idézetei segítségével. Elsősorban a gyermeknevelés jelentette számára a fő szakterületet, és olyan gondolatmorzsákat osztott meg a hallgatósággal, hogy az ember csak felsóhajtott és azt mondta: mennyire igaza van…
„Egy baba nagyon gyorsan meg tudja tanulni azt, hogy érdemes-e megszólítani a világot, vagy tök fölösleges – és ezt egy életre tudomásul veszi…” De a babát tartó szülőhöz is beszélt. No meg azokhoz is, akiknek nem lehetett gyermekük. Az embert célozta meg, a boldogságra, a harmóniára vágyó embert, amikor leírta ezt a tökéletes ars poeticát: „Ma minden magányos embert szorongónak tartunk, azt hisszük, hogy ő tulajdonképpen más szeretne lenni, és elkezdjük rugdosni a közösség felé, pedig nem biztos, hogy így van…”

De ki is volt a kedves lélekdoktor? Egyszer azt mesélte a felmenőiről, hogy az ő családjának a története a magyar zsidóság asszimilációjának a története. A neves pszichológus édesapja tízéves volt, amikor a szüleivel és a három testvérével együtt Erdélyből Budapestre költözött. Irtózatos szegénységben éltek. Aztán a fiú felnőtt, megismerte Piroskát, a későbbi feleségét és 1935. december 19-én megszületett a kicsi Ranschburg Jenő. Mindent megtettek, hogy többre vigye náluk. Aztán jött a II. világháború és a nyilas rémuralom, ahol a zsidó származása miatt neki és a családjának is bujkálnia kellett. Kisgyerekként volt, hogy a Duna part felé terelték a nyilasok, aztán meggondolták magukat és mégsem lőtték a folyóba. Mély, kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne a nyilasok agressziója és sok ember végtelen közönye, s valahol ezért is fordult a pszichológia felé. Hogy feldolgozza a feldolgozhatatlant…
A háborút túlélte és sikeres felvételit tett a gyógypedagógiai tanárképző főiskolára, ahol 1961-ben diplomázott. De ez csak egy lépcsőfok volt a tudomány útján. Három évvel később már a második diplomáját vehette át az ELTE bölcsészkarán, pszichológia-magyar szakon. A hatvanas években előbb Velencén, majd a fővárosban dolgozott gyógypedagógus-tanárként, később a Magyar Tudományos Akadémiához került tudományos munkatársként. A magánéletben is tökéletességre törekedett. Biztos, harmonikus háttérre vágyott és ezt Farkas Zsuzsanna gyógypedagógus mellett kapta meg. Ő volt a másik fele, akit aztán 1966-ban vett el feleségül, s aki később három gyermekkel Verával, Edittel és Zoltánnal ajándékozta meg.

Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Sokoldalú ember volt Ranschburg Jenő. Kevesen tudják, még verseket is írt és meg is jelentették azokat. A legismertebb költeményében, a Gyászban egy óvodás szemszögéből írta meg a halállal való első találkozást (a versben a nagypapa hunyt el). Pszichológusként is képes volt szólni a kissrácokhoz, kislányokhoz, a Családi körben elmondott gondolatait pedig a fél ország leste. Azt is, amikor a következőt üzente a szülőknek: „Használj ki minden percet, amit gyermekeddel tölthetsz és ha bosszús, vagy fáradt vagy, arra gondolj, a vele töltött idő a legértékesebb. Ezekből a pillanatokból táplálkozik a kapcsolatotok és később az emlékeitek is.”
A 2011. március 11-én elhunyt szakember nem pusztán hivatásának, hanem küldetésének, szívügyének tekintette a családi és az iskolai gyermeknevelést. Megszámlálhatatlan könyvet és cikket írt a témáról, ugyanakkor szuggesztív egyéniségét láthatta, hallhatta szerte az országban mindenki, aki elment az előadásaira. Tanfolyamokat is vezetett a pedagógusok számára, mintegy átadva nekik azt a sok-sok tapasztalatot, és tudást, amelyet felhalmozott magában, elsősorban a lelkében. Két évvel a halála előtt egy televíziós beszélgetésben azt mondta, nem hiszi, hogy meg fog halni, mert amúgy is, úgy kell élni, mintha örökké tartana az élet…
Könyvei, a megannyi filmanyag, egyfajta iránytűként maradtak fent az utókor számára. Lám, mégis lehet formálni, alakítani a körülöttünk lévő világot. Csak szeretni kell egymást. Nagyon.
Nyugodj békében, Ranschburg Jenő!






