A TRAGIKA DRÁMAI HALÁLA: RONYECZ MÁRIA ÉLETTÖRTÉNETE

Ő volt az igazi tragika. A balsors nagykövete. Egyszer azt írták róla: „sötét tónusú hangja, gyönyörű orgánuma, már fiatalon nagy tragikát sejtetett.”

A mondat, ismerve az életét, több mint felkavaró. A tragika szerep nemcsak a színpadon, a való világban is neki íródott. Ronyecz Mária 45 éves volt, amikor meghalt… Fiatalon távozott, mégis annyi szenvedés és keserűség jellemezte az életét, mintha legalább 90 évig élt volna. Kunágotán látta meg a napvilágot és eleinte a nagyszülei nevelték. A család döntése volt ez. Talán a vidéki élet tisztasága, vagy inkább a sok munka késztette arra a szüleit, hogy a gyermekük ne velük éljen a fővárosban. Aztán minden megváltozott körülötte, mert az általános iskola elvégzése után otthagyta Kunágotát és felvételt nyert egy fővárosi kereskedelmi technikumba. De a kötelező tantárgyaknál jobban érdekelte már akkor is a vers.

A gyönyörű rímek, a szavak, mondatok mélysége, és a lélekbemarkoló önkifejezési forma. És nem csak olvasta a szebbnél szebb sorokat, gyönyörűen elő is adta azokat. Talán a barátnői, az osztálytársai biztatták a legjobban, hogy érdemes lenne megpróbálkoznia a színművészeti felvételijével. Az ifjú Ronyecz Mária elszántan vágott neki élete nagy kalandjának, csakhogy a legendás és akkoriban mindenható Várkonyi Zoltán végül nem vette fel induló osztályába. De a fiatal lány akkor már pontosan tudta, hogy nincs az a direktor, nincs az a szigorú tanár, nincs az a rémisztő bizottság, amely eltántorítaná őt az álmai megvalósításától.

Egy évig dolgozott egy külkereskedelmi vállalatnál, ahol remekül használta angol nyelvtudását. És közben, hogy azért aprócska lépéseket tegyen a színészmesterség útján, folyamatosan játszott egy amatőr társulatban. Aztán újra nekifutott a felvételinek és sikerrel járt. Ádám Ottó osztályába került, majd 1967-ben kezébe vehette diplomáját. Akkorra már világot látott ember volt. A főiskolai évek alatt a Madách színházba került gyakorlatra, és beválogatták a Koldusopera című darabba. Nem mondhatni, hogy fontos szerep volt az övé, merthogy mindössze ennyit kellett mondania: „De furcsán nevetsz Jenny…” Ám ennek az egy, rövidke mondatnak köszönhetően ugyanolyan tagja volt a Moszkvában és Torinóban fellépő társulatnak, mintha övé lett volna a főszerep. Friss diplomásként persze ennél többet, sokkal többet akart.

Aztán jöttek is a felkérések. Játszhatott a Szevasz, Vera!, és a Fiúk a térről című filmben. Az utóbbi nagy sikerű moziban alakított Vali volt az első komolyabb filmes szerepe. De a verkli nagyon lassan indult csak be. Folyamatosan azt érezte, és olykor mondogatta is, hogy nem kérnek belőle eleget a rendezők: „Úgy éreztem magam, mint egy ecetes tormába szorult légy…” És miközben azt látta, hogy az osztálytársait rendszeresen színházakba csábítják, forgatásokra, ilyen-olyan társulatokhoz, vagy épp rádiózni, tévézni, ő mindebből kimaradt. Többször is mondta rosszkedvűen: „A  kutya sem vesz észre…” Pedig Sulyok Mária külön figyelmet szentelt neki. Még főiskolás volt, amikor a legendás színésznő rendszeresen megállította a folyosón és tartotta benne a lelket. Jellemző Ronyecz Mária vívódásaira, hogy a pályája elején a szegedi Szabadtéri Játékokon kapott lehetőséget a bizonyításra a Trójai nőkben, és az egyik előadás után óvatosan, bátortalanul odament Latinovits Zoltánhoz és azt kérdezte tőle: „Zoli, lesz színész belőlem…?” Mire a színészkirály ezt válaszolta tömören: „Nem lesz… már van…”

Az első társulata, a Pécsi Nemzeti Színház volt, ahol 2 év alatt 20 szerepet kapott. Akkor azt írta róla a Film Színház Muzsika: „A debütáló Ronyecz Mária feltűnő tehetségét bizonyító Margit királyné alakítása rokonszenvesen szép pályakezdő pillanat…” És a Pécsi Filmszemlének köszönhette azt is, hogy visszatérhetett Budapestre, a Nemzetibe. Élete alakítása is ehhez a teátrumhoz fűződik. Olyan hatással volt a nézőkre 1975-ben, a Budavári Palota Királypincéjében, hogy a legnagyobbak közé emelkedett. Árva Bethlen Katát játszotta folyamatos telt ház előtt, szünet nélkül, másfél órán át egyedül volt a színpadon és megtöltötte azt élettel, fájdalommal, gesztusokkal, vérbő színjátszással. S ott volt a Megáll az idő című kultikus filmben is, ahol Líviát (Malacpofát), alakította ragyogóan. Tragikus szerep volt az is.

Tizenkét évet töltött a Nemzeti Színháznál, majd 1982-ben ő is tagja lehetett az akkor alakuló, később legendássá vált Katona József Színháznak. Itt játszott haláláig… A Katona volt az ő igazi terepe és szerepe. „A húsba vágó realizmus jól feküdt neki…” És játszott a Belvárosi Teátrumban, Spiró György, Csirkefej című darabjában, majd Schwajda György Szent családjában. Utolsó nagy szerepe pedig Elias Canetti Esküvőjében volt. Haldokló feleséget játszott. Hosszú, fehér hálóingben feküdt a földön – már nagybetegen… Lefogyva, megtörve, a halálos kórral küzdve. Megdöbbentő alakítás volt, akik látták, azóta sem feledik. Ronyecz Mária testi kínjai lelki eredetűek voltak. Kereste, kutatta egész életében a sikert, s a harmóniát. Egyiket jobban, mint a másikat. Soha nem érezhette azt, hogy megtalálna őket. Talán soha egyetlen pillanatra sem.

Szerelemből ment hozzá Molnár Gál Péter színikritikushoz, a korszak kulturális életének meghatározó alakjához. A kapcsolat aztán zátonyra futott és elváltak. Majd amikor kiderült a színésznőről, hogy súlyos beteg – újra összeházasodtak. A kritikus az utolsó hónapokban megpróbált gondoskodni feleségéről, ám Ronyecz Mária szervezete 1989. november 2-án feladta a harcot. A tragika 45 évet kapott – beteljesítve tragikus küldetését.

Nyugodj békében, Ronyecz Mária!