Az orosz katonák óvatosan jártak házról házra. Kezükben dobtáras géppisztoly. A II. világháború a végéhez közeledett, amikor a Vörös Hadsereg bakái megálltak egy pincénél. Hallgatóztak. Egy ária hallatszott. Az egyik kiskatona megállít, s hallgatta a lentről jövő csodás hangot és elmélázva csak ennyit mondott: „művész…!”
Sárdy János színész volt a világégés közepette is, hiszen ő énekelt a pincében. Az ország egyik legnépszerűbb művésze. S úgy lehetett vele: addig énekel, ameddig az élet hagyja. És a sors a kitartásáért, az elhivatottságáért csodálatos ajándékkal lepte meg. Négy hónappal később, vagyis 1945. április 5-én, délután 3 órakor fellépett az Operettszínházban. Kálmán Imre Csárdáskirálynője szerepelt a programban, és megtelt a nézőtér. Ez volt a háború utáni első előadás, méghozzá a budapesti szovjet parancsnokság utasítására. A romokban heverő, túlélésért küzdő magyar főváros még így, halálos sebet kapva is készen állt arra, hogy túléljen mindent. S hogy miért volt délután háromkor az előadás? Nos, az esti kijárási tilalom miatt…
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Kultúrtörténeti előadás volt az. Olyan esemény, amelyről felkavaró érzés írni – és amelyet felkavaró érzés lehetett látni, átélni. Merthogy Sárdy, aki Edvin szerepét játszotta, a béke hírnökévé lépett elő. Már javában ment az előadás és valaki a függöny mögül halkan odasúgott valamit Sárdynak. Ő pedig határozott léptekkel a színpad szélére ment, és a döbbent csendben azt mondta: „Hölgyeim és Uraim! A háború befejeződött!” Leírni, s nekünk, utódoknak elképzelni sem lehet, hogy mit élhettek át akkor ott az emberek. Hát még amikor a zenekar egyszer csak elkezdte játszani a Himnuszt, és az imádnivaló Bilicsi Tivadar Sárdy János mellett állva, könnyes szemmel énekelt, de akkor már énekelt a nézőtér is, sírva, zokogva, egymást ölelgetve.
Sárdy János nem csak ezért a pillanatért lett halhatatlan. Akik látták őt játszani, azt mondták, megmaradt egyszerű, tiszta tekintetű, vidéki fiatalembernek. A sztárság, a kivagyiság, a fennhéjázás sehogyan sem illett hozzá – hozzá, az egykori kántortanítóhoz, akinek az édesapja vándorkereskedő, az édesanyja egy Somogyszilben született hentes lánya volt. Miután összeházasodtak, Nagykónyiban nyitottak szatócsboltot, aztán Andocs következett. Az apa nyugtalan ember volt, sehol sem találta a helyét és csak költöztette a famíliát, faluról falura. Sárdy János, visszaemlékezve a gyerekorrára. azt mondta, nem volt különösebben jó eszű, de annál szorgalmasabb diáknak számított, aztán egy nap beadta a felvételi papírjait a tanítóképző főiskolára. Így került Pápára, és ott élhette át első színházi élményét, a helyi Jókai Mórról elnevezett teátrumban. Húszévesen vehette át a tanítói oklevelét, és nem sokkal később már 125 pengőt tehetett zsebre Dunaföldváron, ahol segédkántor lett.
Tanított ő lelkesen, ám a dalok varázsolták el igazából. És pénzt is keresett vele, hiszen rendszeresen fellépett esküvőkön és temetéseken. Folyamatosan képezte magát, énektanárhoz járt, és lemezeket hallgatott. Egyszer aztán Szekszárdon lépett fel, és a hallgatóság, a közönség soraiban ott ült Babits Mihály. A híres költőt lenyűgözte az előadása, az asztalához kérette és azt mondta neki: „Képezze tovább magát, különleges tehetsége van hozzá, és soha ne adja fel az álmait!”
Innentől kezdve minden megváltozott Sárdy János életében. A kitartás, a szorgalom vitte előre, idővel az Operaház ösztöndíjasa lett az egykori kántortanítóból. Az első fellépése Puccini, Pillangókisasszonyában volt, ahol császári tisztet alakított. Aztán mire felért volna a csillagok közé, az élet sorompót állított elé. Jött a katonai behívó, és egy napja volt, hogy Pécsre érkezzen a laktanyába.
Túl a katonaságon, már országos hírnévnek örvendett és nem csak a színpadon, a filmvásznon is bizonyíthatott. Népies, ízes akcentussal beszélt, és a közönség imádta. S ahogy énekelt, azzal mindenkit levett a lábáról. Sorra játszotta a különböző szerepeket. Azt írták róla akkoriban: „Az ő személye és hangja varázsa vitte és vitte a sikert…” Bálvánnyá vált, és klasszikussá érett. Játszott mindenkivel: Szeleczky Zitával, Kiss Manyival, Latabár Kálmánnal, játszott Lehárt, aki külön neki, Sárdynak írt egy dalt, és ez fölért mindenféle díjjal.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Sárdy János kétszer nősült. Az első felesége, Lili 1961-ben hunyt el, és nehezen dolgozta fel a tragédiát. Aztán jött Judit, és visszanyerte az életkedvét az új szerelem által, hát még amikor megszületett a kislánya Julika. Sárdy János akkor már 59 esztendős volt. Talán arra gondolt, megédesíti ez a gyönyörű csepp teremtés az öregkorát. Sajnos tévedett. Még elutazott Amerikába, Kanadába, viharos sikert aratott a kint élő magyar kolónia előtt. Még fellépett Erdélyben, Kolozsvárott, aztán hazajött és 1969-ben, 61 esztendősen váratlanul elhunyt. Többé nem hallhatta a publikum a csodás hangját, nem láthatta a gesztusait.
De az emléke él. Itt, bent, talán mindörökre…
