Gyanítom, ma is kiülne az imádott teraszára Budakalászon. Ülne és nézné a terebélyes fákat, s azt a diófát is, amelyet akkor ültetett, amikor megvette a házat. És eszébe jutna, hogy bárcsak itt lehetne a testvére, Sinkovits Imre, meg a drága szülei, akik szintén régen elmentek.
Ülne a teraszon és talán egy kicsit számot vetne az életével. Amely szép volt, de sokszor gyötrelmes. Talán eszébe jutna az is, amikor a II. világháború alatt, apró gyerekként rettegett a légiriadó hangjától, csak feküdt az ágyban és három párnát húzott a fejébe. Bevillanna az is, amikor a bombázás vidéken, a puszta közepén, egy szekéren érte a családot. Leugrottak, elbújtak a fűben és várták, hogy megússzák élve.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Talán az sem véletlen, hogy Iglói Mihály, vagyis Náci bácsi volt a gimnáziumi tornatanára, aki olyan hosszútávfutókat nevelt, mint Iharos vagy éppen Rózsavölgyi. Ő miatta szeretett bele az atlétikába is, s talán Náci bácsi miatt is lett nagy küzdő, hiszen sokáig csak epizódszerepeket kapott színészként. Emlékszik? Mikor már nagyon elkeseredett, elment futni vagy teniszezni és ilyenkor mindig könnyebb lett egy picit. Aztán eljött az ön ideje is, főszerepek filmen és színházban és idővel már senki sem úgy emlegette, hogy a Sinkovits öccse, hanem Sinkó László színművész.
Ha a jó Isten nem nézett volna félre egy pillanatra, akkor ma ott ülne a teraszon, nyolcvanhárom évesen és talán számot vetne az életéről. Ülne a csöndben és hallaná, ahogy a házban a kislánya, Andrea beszél s egyből érezné, mennyire boldog és büszke volt, amikor 1988-ban Andrea ott lehetett a szöuli olimpián a világ legjobb ritmikus gimnasztikázói között. Egy ideig minden versenyén ott volt. Aztán már nem bírta az izgalmakat és olykor az igazságtalanságot, ami a kislányát érte. Volt egy verseny a Nemzeti Sportcsarnokban, ahol annyira izgult a lányáért, hogy inkább elment futni. Csak futott, futott, az emberek meg nézték, miért futkározik a csarnok körül Sinkó László?
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
A teraszon ülve eszébe jutna az is, hogy mennyire imádta a tengert, ahová nem jutott el annyiszor, mint szeretett volna, de a fia, Máté beteljesítette az ön vágyát és egy vitorlással bejárta a Földközi tenger minden szegletét. És lágyan elmosolyodna, amikor a felesége jutna eszébe, akivel hosszú, hosszú évtizedekkel korábban kötötte össze az életét és egy pillanatra sem bánta meg. És talán szegény Rockenbauer Pál, a Másfélmillió lépés Magyarországon megalkotója is eszébe jutna ott a teraszon, akiről azt mondta egyszer, képes volt meglátni a titkos csodákat ott, ahol más ember csak elsétált volna.
Jó ha tudja, mi sosem fogjuk elfelejteni önt és a hangját! Ahogyan a megnyugtató orgánumán mesélt nekünk az erdők mélyén rejtőzködő kis patakokról, meg az elhagyott, kicsit már romos kápolnákról vagy ahogyan azt monda: Szarvaskőig gyalogoltunk, itt vettünk búcsút a Bükktől és indultunk tovább a Mátra felé.
Higgye el, amíg léteznek itthon túrázók, amíg meglesz Füzérkomlós, Baktakék, Felsővadász vagy éppen Bózsva, addig Magyarországon mindenki tudni fogja, hogy ki volt Rockenbauer Pál és ki volt Sinkó László. Lehet, hogy most kinevet, de ha néha napján az erdőt járom és meglátom a Kék túra jelét egy öreg fán, mindig azt várom, hogy egyszer csak szembe jön velem a legendás csapat, Rockenbauerrel, önnel, meg azzal a furcsa kis egykerekű biciklivel. Valamelyik nap elmegyek túrázni a Mátrába. Hátha…
Nyugodj békében, Sinkó László!
