HALLÓ, ITT VAGYOK! NYOLCVANNÉGY ÉVESEN IS DOLGOZIK SZILÁGYI JÁNOS

 „Nekem a rádió az anyám…” Aki ezt a bizonyos és igencsak különlegesnek számító mondatot kijelentette, nem mellesleg a jövőt tervezi. Irigyelhetjük érte: 84 esztendősen iramot diktálni, munkára készen állni, bizony nem jellemző. Márpedig Szilágyi János napra kész. Mindenben.

Remekül tartja magát. Még túl a nyolcadik ikszen is sármos, vonzó férfi, ahogy mondanák a női rajongói. De talán ennél is fontosabb, hogy szellemileg olyan friss, olyan fiatalos, hogy nem kell nosztalgiáznia, a múltba révednie – ha úgy hozza kedve, dolgozik, és alkot. „Nekem a rádió az anyám…” Majd így folytatta: „Ott nőttem fel, ott kezdtem a pályámat, ez az a műfaj, amit legjobban szeretek, s amit talán a legjobban csinálok. Van benne valami nagyon intim, ahogy az ember ott ül kettesben egy mikrofonnal, ellentétben a tévével, ahol sokkal nagyobb a felhajtás, a világítástól a stábig…”

A rádiós Aranycsapat tagja, ez nem vitás, bár először ő is csak hallgatta a rádiót:  „Az első emlékem a rádióhoz, mint hanghoz, a háborúhoz kötődik, amikor légiriadó volt, bemondták, hogy jönnek a Sasok, vagy valami hasonlót, és féltem…” Aztán a háború véget ért, a fegyverek a földre kerültek, a tankok berozsdásodtak, az egyenruhák szétfoszlottak, a lelkek… a sérült lelkek meggyógyultak. Szilágyi János a folytatásban már egészen másfajta kapcsolatba került a rádióval. De addig még kemény, embert próbáló hónapokat és éveket kellett túlélnie. 

A sors olyan gyermekkorral ajándékozta meg, amely egész életére kihatott, egyszerre volt rémisztő és jellemformáló. Édesapja, Szilágyi Pál fontos pozíciót töltött be a kommunista pártban. S nála ez nem csak afféle helyezkedés, a rendszerhez való dörgölőzés, vagy érdekszerelem volt, hanem belső késztetés. És Szilágyi Pál, aki fontos pozíciót töltött be a pártban, előbbre helyezte a párthűséget, a haza szolgálatát, mint a családját. „Apámat kiküldték Argentínába egy kereskedelmi kirendeltség vezetőjének és felajánlotta, hogy nem viszi ki a gyereket, nem is kéri, hogy vihesse, nehogy az a gyanú merüljön fel, hogy ő esetleg disszidálni akar…” Így történt, hogy Szilágyi János akkor még Jánoska, Jancsika nem egy szerető családban, apu és anyu jelentette biztonságban, melegségben nőtt fel, hanem egy irtózatosan szigorú, szabályrendszerben működő intézetben.

De minden rosszban van valami jó, ám az ő esetében is így történt. Szenvedett, piszkosul szenvedett, tán világgá futott volna onnan, ám a lelke, az önérzete, a jelleme a alaposan megedződött. Évekkel később édesanyjának beszélt arról a megannyi kínról, amit épp miattuk kellett átélnie és azt kérdezte tőle, miért hagyta, hogy apja gyakorlatilag a polcra helyezze a gyermekét? „Anyámnak lelkiismeret-furdalása volt, mert ugye apám javasolta, vagy kérte, vagy inkább parancsolta anyámnak, hogy nem visszük a gyerekeket. Anyám meg nem mert ellenállni, vagy nem akart, vagy nem tudott…”

Így lett az olykor kétségbeesett gyerekből dacos lázadó. Aztán jött a pillanat, amikor ott ült szemtől szemben az apjával. Már saját gondolatokkal, vágyakkal, és amikor megmondta az apjának, hogy nem akar kommunista lenni… Hatalmas pofont kapott. Ha komolyan vesszük az LGT dalát, amely úgy szól, hogy: „Tudod az első pofon a legnagyobb, a többit lassan megszokod…” akkor el tudjuk képzelni, hogy ez az atyai tasli milyen hatással lehetett a felnövő gyermekre. A felnövő nemzedékre.

Az 1936. május 3-án született Szilágyi János, aki a Sztehlo Gábor által alapított Örömvárosnak, Gaudiopolisnak a lakója volt, teli s tele életszenvedéllyel és vágyakkal elindult a saját útján. Tanulni akart és elvégezte az újságíró iskolát, akkor az komoly rang volt a hatvanas évek legelején. De már korábban is publikált különböző lapokban, sőt, a rádióban is alkalmazták őt, előbb gyakornokként, majd munkatársként. Volt egy rövidke periódus, amikor eltanácsolták onnan. Később erről úgy beszélt, hogy valami nőügy állhatott a háttérben, de a tehetsége egyszerűen nem hagyta, hogy elkallódjon, hogy eltűnjön valahol a süllyesztőben. Dolgozott Veszprémben, Győrben, sőt, a hatvanas évek közepén a Kohó és Gépipari Minisztérium sajtóosztályán is.

Aztán 1964-ben került végleg a helyére. A Magyar Rádióhoz. Akkor már pontosan tudta, mit jelent ez az éteri ajándék, milyen földöntúli élmény mondjuk az Amerika Hangjában meghallgatni Willis Conover jazzműsorát, vagy a Szabad Európát bömböltetni recsegés, ropogás, cincogás közepette. Kultikus műsorok fűződnek Szilágyi János nevéhez. A Táskarádió, amely afféle igazodási pont volt a fiatalok és talán nem csak a fiatalok számára, egy műsor, amelyet vártak, amelyért rajongtak, elsősorban a műsorvezető miatt: „A Táskarádió volt az első önálló műsorom, úgy gondolom, a mindennapi életben is elég természetes, őszinte vagyok. Valószínűleg nem lennék sem jó diplomata, sem pedig jó színész, mert nem tudom magam megjátszani. A Táskarádióban vasárnaponként egy órára önmagam lehettem. Ennek kidolgoztam a kereteit is és igyekeztem mindent magam csinálni…”

Vasárnap délutánonként vagy meccset néztek az emberek, vagy a Táskarádiót hallgatták. És ott voltak a hétfő esték, az üres hétfő esték, jó ideig tévéműsor nélkül. Ma már hihetetlen elképzelni, de évtizedeken át a hétfő afféle szünnapot jelentett a magyar televíziózásban. Úgy lehettek vele, annyi szépség van az életben, lehet otthon bütykölni a lerobbant Trabantot, az útszélén ragadt Wartburgot. Lehet locsolni a balkonon a kókadt kankalint, vagy ott az asszony, ölelésre, szeretetre vágyva. Na most ezeken az üres hétfő estéken jelentkezett Szilágyi János. „A Halló itt vagyok! 1980 januárjától hétfőnként jelentkezett késő este. Pontosan tíz évig, 1989 decemberéig csináltam. Bent ültem a stúdióban és bárki betelefonálhatott. Nagyon meglepett, egy kicsit meg is ijesztett ennek a műsornak a szinte hisztérikus sikere. Bárhová mentem, mindenhol ez volt a téma, erről kérdeztek. Nem egyszer mondták az egyes betelefonálókra, hogy mennyi hülye hív fel téged. Erre kialakult egy sablonválaszom: te is hülye vagy, csak nem telefonálsz…”

Elképesztően sikeres műsor volt. Szilágyi karaktere, szókimondása kellett ehhez. Kimondta, amit gondolt, nem szépelgett, nem mismásolt, nem kente el a dolgokat. És volt egy vetélkedős műsor is: Senki többet? Harmadszor! Ez 1972 és 1989 között szórakoztatta a hallgatóságot. Természetesen a televízióban is fontos szerepet szántak Szilágyi Jánosnak, olyan műsorokat vezethetett a képernyőn, mint a Halló, itt vagyunk! a Kettesben, a Show-bálvány. Közben könyveket írt, megannyi újságban publikált. És felfedezte Fülét, ezt a kis álomvilágot, ahová aztán követte őt később Koós János és Bajor Imre is.

Első felesége Géczy Dorottya színésznő volt, aki egy fiúval ajándékozta meg őt, második házasságából pedig egy kislánya született. Aztán jött a harmadik frigy, Vidák Györgyi, a különleges tehetségű művész, akit 1987-ben vett feleségül és azóta is harmonikus kapcsolatban élnek. Szilágyi János ma is alkot. De 84 esztendősen ott dolgozik benne az elmúlás gondolata és erről nagyon is nyíltan beszélt a közelmúltban: „Amikor nyolcvan éves lettem, az nagyon kemény volt. Ezentúl azt kell mondanom, hogy 81, kettő, három. Nem biztos, hogy a negyediket is mondanom kell. Az a fura, nem szörnyű, de fura, hogy a halál, a vég abszolút belátható közelségbe került. Nem mondhatom azt, hogy te építek egy házat egy sípálya tetején, két év múlva lesz kész, jössz majd síelni? Nem biztos, hogy két év múlva egyáltalán fel tudok menni egy lépcsőn…”

Az életszeretetét ismerve, lesz az még 95 is…