58 ÉVE VOLT AZ ELSŐ TÁNCDALFESZTIVÁL, AVAGY MEGÉRKEZETT A BEATNEMZEDÉK

A melós 1500 forintot nyalábolt fel fizetés gyanánt. Nem volt az sok pénz, s akkor finoman fogalmaztunk. Ezt a melós is tudta, így aztán szombaton és olykor vasárnap is nyomta megállás nélkül a pedált.

Fusizott, ahogy akkoriban mondták – mert kergette az álmait, szeretett volna egy vagy két szoba komfortot Békásmegyeren, a Havannán, vagy akár az Óperenciás tengeren is túl, csak modern legyen, fürdőszobával, beépített bútorokkal, szekrénysorral, bárszekrénnyel, benne Éva vermut, kevert vagy jófajta házi kisüsti várta a vendégeket. A sertéshús 30, a liszt kilója 4 forintba került, a cukoré 10 forint 60 fillérbe.

Ez még nem a legvidámabb barakk volt: még csak lépkedtünk felé a hatvanas évek közepén. Maradt a sok-sok munka, gyárban termelőszövetkezetben, hivatalban. S maradt szórakozás gyanánt a futball, amely akkor második fénykorát élte Magyarországon és olyan klasszisokat láthatott a közönség hétvégenként, mint Albert Flóri, Mészöly Kálmán, Tichy Lajos, Bene Feri, vagy Farkas Jancsi. S persze ott volt a zene, amely hangulatos kerthelyiségekben vagy kultúrotthonokban táncoltatta meg a csinosan felöltözött dolgozót. Akkor már elkezdték sugározni Komjáthy György legendás műsorát Csak fiataloknak címmel, és egyre többen hallgatták az ormótlan külsejű asztali készülékeken a rádió Luxembourgot és a Szabad Európát. Az ország vezetése is érzékelte, hogy a zene milyen hatással van a társadalomra. Jellemformáló hatással volt.

S ebben nem volt semmiféle túlzás, az úgynevezett szocialista embertípusból a konszolidált szövetnadrágot, kockás vászoninget, kinyúlt kardigánt és svájcisapkát viselő férfiak helyett egyre több farmerban flangáló, hosszú hajú ifjú jelent meg az utcán. Ezzel a jelenséggel valamit kezdeni kellett. Az egyik elvtárs fejéből pattant ki az ötlet, hogy a zene segítségével azért kordában lehet tartani a közönséget, nem muszáj félrészegen ugrálni a Metró Klubban, az akkor már javában működő Budai Ifjúsági Parkban. Lehet ezt elegánsan, jólöltözötten is csinálni. 1966-ot írtunk. Talán a San Remo-i dalfesztivál adhatta az ihletet, de az is lehet, hogy valamelyik pártkongresszuson jött az ötlet: legyen saját táncdalfesztiválunk! S így történt, hogy 1966 nyarán, vagyis 58 esztendeje megtelt az Erkel színház nézőtere. Valóban csinos, színes nyári ruhába öltözött hölgyek, öltönyös, jólfésült urak jelentek meg a programon, itt aztán szó sem volt a beatnemzedék tombolásáról. Igaz a hely szelleme aligha engedte volna az érzelmek elszabadulását. Ehelyett jött a taps. Sőt, a vastaps. Minden egyes szám után.

144 ezer levél érkezett akkoriban. 144 ezren gondolták úgy, hogy írniuk kell a Magyar Televíziónak, elmondani a véleményüket, javaslatot tenni, köszönetet mondani vagy épp felháborodásukat kifejezni. De a lényeg: 144 ezren voksolhattak. Merthogy akkoriban nemhogy mobil, de vonalas telefon sem nagyon volt. Luxuscikknek számított. Imádták az emberek a Táncdalfesztivált, és ha hinni lehet a korabeli számoknak, legalább hárommillióan nézték az adásokat. Hárommillióan! Elképesztő szám ez, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban bizony nem minden háztartásban volt tévékészülék. De mit számított ez, ha a szomszéd büszkélkedhetett egy Kékessel vagy a lépcsőházban volt valakinek egy Orionja, esetleg a falu harmadik utcájában működött egy Duna vagy a község kultúrházában egy Carmen típusú. Nos, akkor ott összejött a környék apraja-nagyja. És hallgatták, dúdolták, fütyörészték a számokat, aztán úgy szurkoltak valamelyik előadónak, mintha épp a Fradi játszana a Dózsával.

Az első Táncdalfesztivál műsorvezetői, Takács Mária, Lénárd Judit, Tamási Eszter és Varga József voltak, a korszak legnépszerűbb tévébemondói. S amikor ők odaálltak a mikrofon mögé az Erkel színház színpadán és már lement Körmendi Vilmos fülbemászó szignálja: túlzás nélkül kiürültek az utcák. A dalok versenyeztek egymással. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert nem Kovács Kati „meccselt” Koncz Zsuzsával, vagy a Metró az Illéssel. Azok a számok, amelyet előadtak. S persze az idősebbek a „már lenyugodott korosztály” tagjai inkább a melankolikus táncdalokért lelkesedtek, Toldy Mária, Mátrai Zsuzsa, Sárosi Kati, Harangozó Teri, Molnár Piroska vagy épp Vámosi János és Záray Márta előadásáért. S persze olyan kedvencek is dalra fakadtak, mint Koós János, Aradszky László és Korda György. Ám amikor egyszer csak megjelent a színpadon az Illés és Szörényiék azt énekeltek, hogy Még fáj minden csók, vagy amikor Kovács Kati a világba üvöltötte, hogy Nem leszek a játékszered, akkor a fiatalabbak ott, a nézőtéren, s persze a tévékészülékek előtt azt gondolták: ez a mi zenénk! A beat!

S már valóságos rajongótábora volt a fesztiválon fellépő Illésnek, Metrónak, Omegának, az ifjú Zalatnay Saroltának és Koncz Zsuzsának. A beat-nemzedék tagjainak. Óriási lehetőség volt ez a fellépők számára, akikről hetekig, hónapokig cikkeztek a különböző magazinok. Javában zajlott a sztárcsinálás és aki valóban tehetséges volt, abból később elismert, népszerű előadóművész lett.

Végül két dal győzött a több tucat szám közül 58 évvel ezelőtt. Az egyik nyertes Kovács Kati volt, a Nem leszek a játékszered című korszakos slágerével, elvégre a mai napig játsszák a rádiók. A másik – az idősebb korosztály kedvében járva – Toldy Mária lett, aki Bágya András és G. Dénes György szerzeményével, a Más ez a szerelem című számmal aratott sikert. De az igazi győztes mégiscsak a közönség volt. A dolgozó nép, amely kikapcsolódott, izgult, tán még levélben szavazott is, hogy aztán később a munkahelyen nagyokat vitatkozzon a hétvégi bajnoki futballforduló eredményeiről – no meg az Illésék akkor különlegesnek számító zenéjéről. Szép volt, rég volt…