AZ 1987-ES TÉL, AMIKOR MÉG ISAURA IS A HÓ FOGSÁGÁBA ESETT MAGYARORSZÁGON

Azon a napon, amikor a kolumbiai nagykövetre, Enrique Parejo Gonzálezre ötször rálőttek a budai Ruthén utcában, egyéb dermesztő események is történtek a fővárosban. Sőt, szerte az országban. Az emberek megpróbálták túlélni a rájuk szakadt hózuhatagot.

Hirtelen olyan tél tört rá az országra, amelyre nem lehetett felkészülni. A naptárak 1987 januárját mutatták. Panaszkodtunk, hogy már nem lehet egy jót szánkózni telente. Sopánkodtunk, hogy nem fagy be rendesen a Balaton, a Velencei-tó. Mondtuk a magunkét, hogy már réges-régen nincs igazi tél, nosztalgiával gondolunk a répa orrú, szénnel díszített, a feje búbján ütött-kopott lábost viselő hóemberekre. Nosztalgiával gondolunk vissza azokra a hetekre, amikor a radiátorhoz bújva, a függönyt elhúzva lestük, hogy odakint sűrű, fehér pelyhekben hull a hó. Ám 1987. január 10-én senkinek nem jutott eszébe a romantika. Szombat volt, és talán valamilyen krimit vetített a televízió hétvégi szórakozás gyanánt, ám az igazi izgalmakat nem a képernyőn keresztül kaptuk: elég volt csak kinézni az ablakon. Odakint heves szélvihar támadt, és őrült tempóban zúdult le föntről a fehér égi áldás.

Országos havazás kezdődött. Azok, akik szombat délelőtt vagy kora délután útnak indultak és vidéken élő rokonaikat, a fővárosban lakó gyerekeiket keresték fel, vagy épp csak szerettek volna kimozdulni otthonról: életre szóló kaland részesei lehettek. Igaz, ki sejthette volna, hogy gyakorlatilag lehetetlenség lesz majd célba jutni. Pedig voltak figyelmeztető jelek és figyelmeztető hangok is. A meteorológusok talán túl halkan kongatták a vészharangot, vagy az emberek nem akarták komolyan venni az előrejelzéseket. Merthogy a hírek szerint extrém időjárási helyzet alakult ki Európában, amely hivatalosan úgy hangzott: „észak-északnyugati irányból a Kárpát-medencébe betörő nagyon hideg, sarkvidéki eredetű, illetve az ezzel egyidejűleg délnyugati irányból érkező nagy nedvességtartalmú és enyhe mediterrán ciklon légtömegének keveredése…”

És ezt a hideg-meleg randevút tudták előre a meteorológusok. De ami történt, az őket is megdöbbentette. Január 10-től kezdve mintha sarkvidéki időjárás költözött volna Magyarországra, vagy Magyarországot helyezte volna át a térképen egy láthatatlan erő Grönlandra. A Kisalföldön orkán erejű szél támadt, melynek ereje elérte, sőt, meghaladta a 100 km/órát. De az ország belsejében sem volt vidámabb a helyzet. A fürge szél feltartóztathatatlanul, olykor 80 km/órás sebességgel száguldott végig a Kárpát-medencén. Vasárnap reggel csodálkoztak csak igazán az emberek, merthogy addigra hó borította az országot. De mekkora hó!

A kétségbeesett híradásokban újra és újra elhangzott, szinte könyörögve, hogy senki ne induljon sehová. igen ám, de akik már úton voltak, azokkal is kellett kezdeni valamit. Elakadt autók mindenhol. Hótorlaszok egyik a másik után, az utak járhatatlan jégsivataggá változtak. A havazás pedig folytatódott. Vasárnap délután már országos katasztrófahelyzetről beszélt mindenki. Hivatalosan és otthon a meleg lakásban. A folyamatos hófüggöny betakarta a nagyobb városokat, és akkor nem beszéltünk a sok-sok kiszolgáltatott kistelepülésről. Az M7-es autópálya a beszámolók szerint éppen úgy nézett ki, mint egy hómező Alaszkában. Rajta a brutális tél fogságába esett autósokkal. Voltak, akik már az első pillanatban ott rekedtek, ám akadtak olyanok is bőven, akik a segítségükre siettek volna, ám ugyancsak az időjárás áldozataivá váltak. Gyakorlatilag összeomlott a közlekedés, megbénult az ország.

Mozgósították a honvédséget, lánctalpas járművek indultak útnak mindenhol, hogy élelmiszert vigyenek az elzárt településekre. És ha kell, betegeket szállítsanak orvoshoz, kórházba. Tovább nehezítette a védekezést a tél folyamatos támadása ellen, hogy akadozott az áramszolgáltatás. Előfordult, hogy egész falvak, községek, kisebb városok maradtak áramellátás nélkül.

Budapest is kapitulált. A körúton már nem járt a villamos. Akkorra volt a hó, hogy nem volt értelme elindítani a járműveket. A buszok megpróbálták a lehetetlent: utasokat szállítani egyik helyről a másikra. Irreális vállalkozás volt. De az emberek mégsem pánikoltak. Sőt, ha a buszsofőr azt kérte az utasoktól, hogy tolják már meg a járgányt, akkor sokan nevetve álltak be a monstrum mögé és belesüppedve a nagy fehérségbe, csak tolták és tolták, amíg el nem indult. Személygépkocsival nekiindulni egyenlő volt az öngyilkossággal. Már csak azért is, mert a nyolcvanas évek végén, a mi legendás autóparkunkban Trabantokon, Wartburgokon, Skodákon, Ladákon bizony hiába kerestünk volna téli gumit. Hogy hány baleset történt akkor, arról nincs pontos feljegyzés. Egy tragédia azonban fennmaradt, méghozzá a Fogaskerekű drámája. Január 11-én késő este két szerelvény rohant egymásba, az egyiknek egyszerűen elfagyott a fékrendszere, és a két vonatvezető azonnal meghalt, és utasok sérültek meg.

S egyszer csak megérkezett Lucélia Santos. Ha tudta volna, hogy a repülő, amelyik Magyarországra szállítja, majd a pokolban landol vele, talán nem vállalja az utat. De megjött és ha kellett, katonai gépeken reptették egyik fogadásról a másikra, és egyik városból a másikba. Isaura, ahogy mindenki hívta őt, hihetetlen népszerűségnek örvendett hazánkban. A sorozat, amely egy rabszolgalányról szólt, a televízió képernyője elé ültette az egész országot. De a tél drámája háttérbe szorította az Isaura-showt is. A helyzet napokig kritikus volt.

A havazás napokig tartott. Január 16-án a hegyekben hol 50, hol 80 centiméteres vastag hótakaró állt, a síkvidéken ez a szám hol 20, hol 50 centimétert jelentett. Ezt kellett volna eltakarítani, ellapátolni. Aztán jött az enyhülés dél felől, csakhogy vele együtt az ónos eső, amely ráhullott a fehér lepelre. Moccanni, mozdulni sem lehetett.

Csak sokára állt helyre a normális élet. Ez az 1987-es tél sokak emlékezetében él. Belénk égett, hiszen ritkán fordul elő, hogy az embernek sítalpakat kell húznia, ha a pesti körútra akar menni…