Volt benne valami hihetetlen könnyedség és lazaság. Olyan volt, mint egy műkorcsolyázó, aki tökéletesen mutatja be bárhol és bármikor a gyakorlatát. Ám a kűr mindössze 41 esztendeig tartott. Timár Béla, a Jászai Mari-díjas színész ennyit időt kapott a Teremtőtől.
A pillanat, amikor az orvos felemeli a fejét a papírhalmazról, az asztalán fekvő leletekről és a beteg szemébe néz. A pillanat, amikor a kiejtett, kimondott szavak megváltoztatnak mindent. A pillanat, amikor az orvos azt mondja a vele szemben kétségek, félelmek és reményekkel teli férfinak: agydaganata van, uram. S a csend, a pillanatnyi csend olyankor szinte üvölt, harsog, mintha sziréna szólna. S a férfi tán kóvályogva, szédelegve, feláll a székből és elindult vissza az életbe, s közben az jár a fejében: meddig tart még, meddig tarthat még innentől kezdve?
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika, Filmvilág
Timár Béla átélte ezt. Tele volt vágyakkal, már ismert színészként elvégezte a színművészeti főiskola rendezői szakát, és megszerezte az operarendezői diplomát is. Tanult, képezte magát, mert többre vágyott. A dátum 1988. Megannyi lehetőség, kapu nyílt meg számára. Hogy aztán néhány hónappal később ott üljön a doktor előtt és megkapja a halálos ítéletet. Milyen igazságtalan az élet! Az élet, amely könyörtelen rendezőként bármelyik pillanatban leengedheti a függönyt.
Pedig Timár Béla szerette azt a bizonyos függönyt. Szeretett belekapaszkodni és mosolyogva meghajolni. S közben a közönség felállva tapsolt a Madách színházban vagy mondjuk egy langyos nyári estén Szentendrén, a Fő téren. A legendás Placcon, ahol a helyi teátrum előadásai zajlottak. Timár Béla hamar közönségkedvenccé vált. Már az első fellépése alkalmával irigylésre méltó kritikát kapott. A Madáchban Mensáros László és Domján Edit társaságában játszott. Azt írták róla akkor: „Az előadás eseménye a fiatal Timár Béla. Tehetségére már a főiskolán felfigyelhettünk. Elragadó művész. Fogékony, érzékeny, csupa ideg, csupa vibrálás. Félszeg és magabiztos. Ha belép, megtelik vele a színpad, az előadás néhány nagy pillanatát neki köszönhetjük…”
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Ha a helyzetkomikum úgy hozta, csetlett-botlott, ha a rendező azt kérte, magával rántotta a nézőket az álmok világába. Maradandót nyújtott az Egy szerelem három éjszakájának főszerepében, a Három nővérben, a La Mancha lovagjában. De nem csak prózai szerepekben varázsolt. Tapsvihar köszöntötte a Macskákban is. A televízió képernyőjén megjelent azzal a kisfiús, mosolygós arcával, például a Keménykalap és krumpliorrban majomtolvajként, amely után már nem csak a felnőttek, a gyerekek is megismerték.
Dolgozott megszállottan, hihetetlen energiával, teli s tele szenvedéllyel. Senkit nem lepett meg, amikor 1980-ban Jászai Mari-díjat kapott. Talán az élet ajándékaként fogta fel, talán valamiféle biztatásként, mert két esztendő múltán már rendezőként is debütált a Játékszínben, ahol az Ágacska című mesejátékot tálalta a nagyérdemű elé, amely aztán több mint száz előadást ért meg. Rendre telt ház, sok-sok boldog, csillogó szemű gyerek előtt. De az ő igazi otthona a Madách színház volt, ahová még friss diplomásként, 1972-ben szerződött, s ahová haláláig tartozott. A szülei nem voltak színházi emberek, de mindig gyönyörűen beszélt róluk, a családjáról. Ezt mondta egyszer: „Az ember akár bevallja, akár nem, a családjából, a környezetéből profitál, művészként, emberként. Világlátást, értékrendet, az élet megértését. (…) Én rengeteget köszönhetek a szüleimnek, s az ő szeretetüknek. Rengeteget? Mindent.”
Fotó: Arcanum/Filmvilág
A színház volt az igazi szerelme, no meg sokáig az a Ferenczi Krisztina, aki színészként vált ismertté, majd később íróként, újságíróként is dolgozott. Kapcsolatukból két gyermek, Ádám és Bálint született, hét esztendeig éltek együtt. Később Szászváry Adrien lett a felesége, és a kapcsolatukból született meg a közös gyermekük, Dénes. Minden szép volt, ám jött az alattomos betegség. Timár Béla talán fel sem fogta mekkora a baj, hogy nincs remény, hogy a betegség viszi őt valahová a végtelen felé. Adrien ápolta szeretettel, ám bekövetkezett, amitől a legjobban tartottak, Timár Béla 1989. február 2-án, 41 évesen örökre elaludt. Napra pontosan 34 éve. Utolsó útjára a Farkasréti temetőben több százan kísérték el.
Nyugodj békében, Timár Béla!
