A GONDOLKODÓ SZÍNMŰVÉSZ: 100 ÉVE SZÜLETETT TOMANEK NÁNDOR

„Még egy vendég és magamra nyitom a gázt…!” Ki ne örülne egy ilyen kedves, udvarias szomszédnak. Mert ez a bizonyos szomszéd ott lakik sokunk mellett, ismerjük őt nagyon jól. Ismerjük a rigolyáit, a morcosságát. Ő a mi szomszédunk is – Máris szomszéd, akinek a hangját a 100 éve született Tomanek Nándor adta.

Aki ismeri a Mézga család életét, az pontosan tudja, milyen is lehetett Máris szomszéd mellett lakni és éldegélni. De hogy Máris szomszéd mégis szerethető figura volt a maga pokrócsága ellenére is – elsősorban az őt „alakító” Tomanek Nándornak köszönhető. Annak a búgó orrhangnak, annak a sajátos orgánumnak. Sokszor igazságtalan az élet. A kétszeres Jászai Mari-díjas színésszel, Tomanek Nándorral kapcsolatban mindenképpen az. Mert az utókor hajlamos őt, afféle rajzfilm-figuraként emlegetni, épp Máris szomszéd miatt. Pedig aki ott ücsörgött izgatottan a Pesti Színház nézőterén, mondjuk 1968 és 1976 között valamelyik estén, amikor épp Neil Simon darabját, a Furcsa párt játszották, bizony órákig mesélhetne arról, hogy milyen színészóriás is volt Tomanek Nándor, ott, a világot jelentő deszkákon.

Egyébként a Pesti Színház története során ezt a legendás darabot játszották a legtöbbször és talán erről írhatják, mondhatják, hogy a legsikeresebb is volt egyben. Tomanek Nándor Bárdy Györggyel olyan párost alkotott éveken át, elszórakoztatva, vastapsra késztetve a közönséget, mint az ikonikus filmben Jack Lemmon és Walter Matthau. Tomanek Nándornak mindössze 66 évet adott a teremtő. Ám ez a 66 esztendő sűrűre, izgalmasra, és felejthetetlenre sikeredett. A színész lazán hátrafésült haja, hanyag eleganciája, kifinomult öltözködési stílusa, a szája szegletében a cigarettával, már önmagában is hatott az emberekre, s persze a nézőkre. Ám Tomanek soha nem külsőségekkel, valamiféle ripacskodással, vagy harsány megszólalással nyűgözte le a publikumot. Egyszer azt írták róla: „Eszközei egyszerűek, csöndjei, visszafojtott hangjai különös erővel töltik meg a színpadot…” Tomanek az intellektuális, gondolkodó színész.

De túlságosan egyszerű skatulya lenne ez vele kapcsolatban, merthogy eljátszott ő mindent, gyári munkástól kezdve a legelegánsabb polgár szerepéig. Különleges ember volt, és nem csak a filmvásznon, a színpadon, a magánéletben is. Mert például ki gondolná róla, hogy az ötvenes évek elején Pécsett felpakolta a hegedűjét, tán csomagolt magának vajas kenyeret is, és meg sem állt a Mecsek lankájáig. Ott aztán, ahol csupán néhány unatkozó madár trillázott a feje fölött, nekiállt zenélni. De olyan szépen ám, hogy belesajdult az őzek, szarvasok, nyulak lelke is. Ott és akkor engedte ki a gőzt, vagy inkább töltődött fel a muzsikával – az imádott muzsikával. S hogy milyen tehetségesen kezelte a hegedűt? Nos, nem sokkal később már tagja lehetett a pécsi Nemzeti Színháznak, a városi énekkarnak és előbb-utóbb letehette a hangszert, merthogy prózai szerepekre is felkérték. Akkortájt így jellemezték: „Megjelenése szolidnak, mégis rendkívül szuggesztívnek bizonyult, különleges orgánummal, kellemes énekhanggal…”

S onnantól kezdve már pontosan tudta, hogy színész akar lenni, és nem pedig hegedűművész. Pécsi fellépéseinek híre eljutott a fővárosig, a Film Színház Muzsika című magazin például különleges talentumként jellemezte őt, az ifjú Tomaneket. Ám az igazi ugrás, vagy ahogy mondani szokták, a nagy lehetőség, amely megváltoztatja az ember életét, 1962-ben, a budapesti Petőfi Színház egyik előadásán adatott meg. Merthogy ott ült a nézőtéren Várkonyi Zoltán, aki a Vígszínházhoz csábította, ahol 1978-ig játszott.

Az volt a fénykor. Nem csak neki, a magyar színházi életnek is. Klasszisok, színészlegendák, közönségkedvencek tartoztak a társulathoz. Közéjük került a Pécsről igazolt sármos fiatalember, és 1965 decemberében szerepelhetett Dürrenmatt, A fizikusok című darabjában, ráadásul olyan partnerek mellett, mint Várkonyi Zoltán, Darvas Iván, Bulla Elma és Sulyok Mária. A róla szóló megannyi írás, visszaemlékezés két darabot emel ki, amelyben élete legjobbját nyújtotta. Az egyik a Nyár a Pesti Színházban, a másik pedig a fentebb említett Furcsa pár. Partnerei között volt folyamatosan Pécsi Ildikó, Ruttkai Éva, s az is előfordult, hogy amikor Latinovits Zoltán egyszer megbetegedett, neki kellett helyettesíteni a színészkirályt és a kritika így fogadta mindezt: „Tomanek Ványa bácsiként mutatta meg legmélyebben, mennyit tud Csehovról és Csehovból. Mennyire az író szemcsíptetőjének üvegén át nézi a világot és az embert. Gyöngéden robbanó volt és nemesen tragikomikus.”

Kollégái szerették, tisztelték, ugyanakkor tartottak is tőle. No, nem azért mintha bárkit bántott volna, ám köztudott volt róla, hogy rendkívül szigorú ember. Egyszerűen nem tűrte a környezetében a pontatlanságot, az igazságtalanságot. Gyűlölte a hanyagságot, és ki nem állhatta, ha a színészkollégák nem vették komolyan ezt a csodálatos hivatást. Sokan mondták rá, hogy ugyanolyan öntörvényű és makacs, mint Latinovits. S a folyamatos harc a lelkében, talán az betegítette meg a testét is.  Merthogy a hetvenes évek második felében már Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála. Megdöbbentette a közvéleményt mindez, hiszen egy erős férfit támadott meg ez a gyógyíthatatlan betegség. De ez még csak afféle vészkürtjelzés volt, merthogy nem sokkal később jött a gége- és tüdőrák is. Tomanek Nándor megpróbált győzni a túlerővel szemben, csakhogy a szervezetét olyan szinte gyöngítette le a betegségekkel szembeni küzdelem, hogy már képtelen volt a munkára, az imádott munkára koncentrálni.

Többször is vita dúlt közte és az akkor mindenhatónak számító Várkonyi Zoltán között. A megromlott egészségi állapotú művész súlyos depresszióba esett, élete utolsó éveiben ettől is szenvedett. S akkoriban már csak közeli hozzátartozóival találkozott és még telefonon sem volt hajlandó másokkal beszélgetni. Teljesen bezárkózott. A rádióban ugyan vállalt még munkát, de a nyolcvanas években már szinte csak elvétve. Tomanek Nándor kétszer nősült, első felesége Polácsi Margit volt, aki 1951 decemberében egy fiú gyermekkel ajándékozta meg. Tomanek Gábor ugyancsak a színészi hivatást választotta. Második felesége, Sasvári Etelka, a Pesti Színház ügyelőjeként dolgozott.

A fia, Tomanek Gábor megrázó mondatokkal emlékezett édesapja harcára a betegséggel – és harcára Várkonyi Zoltánnal: „Tessék úgy viselkedni, ahogy egy színészhez illik, szólította fel Várkonyi, amikor apám azt kérte tőle, hadd dolgozzon kevesebbet…” Tomanek Nándor 1988. augusztus 4-én, 65 esztendősen hunyt el. Egy legendával lett kevesebb…

Nyugodjon békében!