Azt írták róla, hogy ő a huszadik század Mozartja. S akit Wolfgang Amadeushoz hasonlítanak, az valóban különleges ember lehet. Vangelis muzsikája olyan, mint a legjobb évjáratú Provence-i vörösbor, a simogató, andalító napsütés, vagy egy Milan Kundera- regény. Hangulatjavító, antidepresszáns gyógyszer. Nem is billentyűs hangszeren, hanem a lélek húrjain játszik.
A thesszáliai Vólosz mitikus, sőt misztikus hely. A mitológia szerint ez a Kentaurok egykori lakóhelye. Kirándulók ezrei keresik fel s nem csak nyáron, szinte egész évben. A varázslatos táj, a görög életérzés, a mediterrán hangulat magával ragadja az embert, s amikor a kellően lebarnult és jókedvű idegenvezető egyszer csak azt mondja: hölgyeim és uraim, íme, Vólosz városa, itt született az utánozhatatlan Vangelis…
Nos, akkor jöhet a taps, a vastaps. Merthogy nincs a világban olyan ország, ahol ne ismernék és szeretnék a görög zseni munkásságát. Evangelosz Odüsszeasz Papathanassziu már kiskorában is a zene bűvöletében élt. Nem taníttatták, és ahogy később nyilatkozta, nem kötözték oda a zongorához, mint Mozartot. Mégis, már 6 esztendősen úgy bánt a billentyűkkel, hogy a csodájára jártak. Aprócska legényként nem csak tökéletesen szólaltatta meg a hangszert, hanem komponált is. Amikor a szülei megpróbálták zeneiskolába vinni, ő köszönte szépen, nem kért a tananyagból. Nem kért a tanórákból és nem kért a zenei képzésből. Állítása szerint a hagyományos zenei képzés egyszerűen rombolja a kreativitást. Kottát sem tudott olvasni, hát még írni… Erről később azt mondta: „Ha a tanáraim előtt kellett játszanom, mindig úgy tettem, mintha hangjegyeket olvasnék, de valójában mindent emlékezetből adtam elő…”
S a tehetsége nem csak muzikalitásában, a kézügyességében is rejlett. Merthogy felvették az athéni képzőművészeti akadémiára, ahol festészetet tanult. A képeit a világ leghíresebb, legelismertebb galériáiban állították ki és vették meg. De az ecsetnél mégiscsak fontosabb volt az a billentyűs hangszer. Eleinte a zongora, aztán az orgona, később pedig a szintetizátor. Vangelis, ahogy később már ezen a művésznéven ismerte őt a világ, olyan kincseket ásott elő a két kezével, olyan dallamokat szólaltatott meg, és olyan hatást gyakorolt a hallgatóságra, hogy nehéz jelzőket találni rá. Pedig kezdetben a jazz vonzotta. S tán volt időszak, amikor azt gondolta, majd improvizál és megannyi füstös jazzklubban játszik, miközben konyakot kortyol, a finomságokra vágyó, kulturált közönség.
Csakhogy jött a beatzene térhódítása, egészen pontosan a Beatles hatása, így aztán a mi görög istenünk 1963-ban beatbandát alakított Görögországban. Nem is akármilyet. A helyiek rajongtak a zenekarért, amely aztán 1966-ban, épp amikor a csúcson volt – feloszlott. De Vangelis onnantól kezdve már pontosan tudta, hogy az ujjai hamarosan a világhírnévvel ajándékozzák meg. Esztendő múltán Demis Roussossal és Lukász Sziderásszal megalapították az Aphrodite’s Child együttest, amely aztán valóban népszerű lett szerte a világban.
Görögországban ekkor épp katonai hatalomátvétel zajlott. Az ezredesek diktatúrája számtalan művészt tett tönkre vagy üldözött el az országból. Vangelis, Roussos és Sziderász is szedte a sátorfáját és Londonba indultak. Hiú ábránd volt. Hiányoztak ugyanis az angliai utazáshoz a megfelelő papírjaik, így aztán csak Párizsig jutott. De micsoda párizsi hangulat volt az akkor! Az 1968-as diáklázadás, a hippi-korszak beköszönése, mind-mind mámorossá tette az ifjúság számára azokat az éveket. A három görög a francia fővárosban ragadt és ott kezdte meg a közös zenélést. És az első kislemezük, a Rain and Tears egyből óriási sikert aratott és egészen megdöbbentő módon húszmillió példányban kelt el. Az Aphrodite’s Child csúcsprodukciója az 1972-ben megjelent 666 című dupla album volt, amelyen afféle vendégművészként énekelt a csodálatos, világhírű színésznő, Irene Papas is.
Ám a közös út a végéhez ért. Demis Roussos szólókarrierbe kezdett és mi itt, a vasfüggönyön túl is hallgathattuk a számait. A tánczenei koktélban rendszeresen játszották, a dallamos, enyhén melankolikus dalait. Vangelis viszont egészen más irányba indult el. Párizsban maradt és elkezdett filmzenéket komponálni. A többi már ismert: jöttek a kultikus lemezek, jöttek az utánozhatatlan filmzenék, a fülbemászó dallamok, a szimfonikus cirádák, a halk zongorafutamok.
Megunhatatlan Vangelis muzsikája. Az idő vasfoga képtelen megrágni mindazt a csodát, amit ez az immár 78 esztendős bohém görög letett az asztalra. Írják és mondják, hogy a legnagyobb sikerét a Tűzszekerek című filmnek köszönheti. Ha tényszerűségében nézzük, valóban. Merthogy 1981-ben a legjobb filmzenéért járó Oscar-díjat vehette át. Varázslatos mű ez. Mind a film, mind a zene. Az 1924-es nyári olimpiára készülő skót Eric Liddell és az angol Harold Abrahams rövidtávfutó párharcának feldolgozása. A csodazene – az olimpia szimbóluma lett. De Vangelis nem érte be ennyivel. Az Oscar-díj csupán egy fontos állomás az élettörténetében.
Újabb és újabb filmekhez írt muzsikát, például Ridley Scott 1982-es Szárnyas fejvadászához, majd jó tíz évvel később a másik varázslat, az 1492 – A Paradicsom meghódítása című látványos mozi muzsikájával. De írt zenét Jacques Cousteau dokumentumfilmjeihez is.
Vóloszban büszkék a város híres szülöttjére. Arra a férfira, akit a huszadik század Mozartjának tartanak. Jogosan. Köszönjük, hogy vagy nekünk, kedves Vangelis!
