Apu, vattacukrot kérek! S a férfi séta közben megsimogatta gyermeke fejét, aztán a kezébe nyomta az imádott színes cukorgombolyagot. Így sétáltak ők ketten a Margitszigeten a langymeleg, őszi napsütésben.
Aztán amikor hazaértek, a férfi lehuppant a fotelba, és beleolvasott az asztalon lévő újságba. A gyerek pedig bement a szobájába, magára csukta az ajtót és a behabzsolt vattacukor után maradt hurkapálcával vezényelni kezdett. Állt a rádiókészülékkel szemben a lecsupaszított kis pálcával a kezében és vezényelt. Vezényelt átéléssel, szenvedéllyel, mint egy karmester!
Ötéves volt, amikor az apja elvitte őt Lehár Ferenc, Víg özvegy című operájára. Megint a Margitszigetre. Az apja imádta a zenét, de kötelességből is ment a Szabadtéri Színpadra, ugyanis ő volt azon az estén az ügyeletes orvos. A hetedik sor szélére ültették – a fiával együtt. S már ment javában a darab, amikor a gyerek egyszer csak eltűnt. Hová lett? A doktor úr riadtan nézett körbe a sötét nézőtéren, a fakó fények közepette és egyszer csak meglátta az imádott gyermekét, ahogy ott áll a zenekar kellős közepén – és vezényel! A különleges eseményt aztán felvette a Filmhíradó is, mondani sem kell, kisebbfajta szenzációt okozva ezzel a nézőknek. Hetekig ismételgette ahogy a pöttöm, ötéves gyerek vezényli, irányítja a muzsikusokat…
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Mindez 1942-ben történt, a háború kellős közepén. Verebély Iván akkor ötévesen életre szóló emléket és élményt kapott. S később ahányszor kérdezték tőle, mi leszel, ha nagy leszel, ő kapásból mondta: karmester! Hogy ezt mennyire komolyan gondolta, azt tökéletesen bizonyítja, az Operaház közelében lakott és ha csak ideje engedte, nem az utcán lófrált vagy futballozott valamelyik közeli parkban, hanem beült az Operába, méghozzá a háromforintos helyre. Különleges hely volt az, ilyen talán a világon sehol sem létezett, csak Budapesten. Merthogy onnan, a háromforintos helyről semmit, de valóban semmit nem lehetett látni az előadásból. Csupán hallgatni lehetett a színpadról áradó csodás muzsikát.
Verebély Iván 1937. december 7-én született Budapesten. Az apja egy időben a Vígszínház orvosaként is dolgozott, és ha a szolgálat úgy hozta, más színházakban is besegített. Így került a gyermeke egészen közeli kapcsolatba a színpadok világával. A zene iránti rajongása sokáig kitöltötte az életét, erről később azt mondta: „Olyan voltam, mint egy eszelős, amikor hurkapálcával a kezemben valamilyen rádióműsorban sugárzott komolyzenét hallgatva hadonásztam a kezemmel. Mégis ennek a szenvedélyes időszaknak köszönhettem, hogy ma is szinte kívülről tudok egy csomó operát, szimfóniát.”
De a próza is vonzotta. Így aztán a sikeres felvételi után, 1961-ben diplomás színészként helyezkedhetett el, előbb Miskolcon, majd a fővárosban a Nemzeti Színházban. De nem sokkal később már megtalálta az igazi helyét. A Vidám Színpadon, ahol a teátrum örökös tagjává vált. Vérbeli karakterszínész lett. Ha ábrándozott is valaha a hősszerelmes megformálásáról, a fizimiskája alapján a a rendezők egészen mást osztottak rá. Ő lett az egyik legjobb komikus, aki néhány grimasszal, utánozhatatlan arcjátékkal varázsolta el a nézőket.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Megszámlálhatatlan kabaréban és vígjátékban láthatta őt a publikum. Sokoldalú, sajátos humorú színészként kapott újabb és újabb szerepeket. De nem csak nevettetett, ha a direktor vagy a történet azt kívánta, komoly is tudott lenni, egészen drámai. Láthattuk őt a Noszty fiú esete Tóth Marival című filmben, a Veréb is madárban, a Csocsó, avagy éljen május elseje című vidám moziban, a nagy slágerfilmben a Csak szex és más semmiben. De felbukkant a Családi körben, az Angyalbőrben, és legutóbb, mintegy pályafutás zárásaként a Drága örökösökben. Mimika és orgánum. Ezek voltak az ő védjegyei. A hangja tette őt már-már különlegessé. Ő szinkronizálta például Mr. Bean-t vagyis Rowan Atkinsont, de megszólalt a Csengetett Mylordban, a Rendőrakadémiában, az Egy rém rendes családban és ő volt Zazu az Oroszlánkirályban.
Kétszer nősült, első házasságából egy lány, a másodikból egy fiú és egy újabb kislány született. Verebély Iván büszke volt a családjára, s azt mondta: „Esküszöm, náluk jobban sikerült gyerekek nincsenek is, mint az én három gyerekem. Sőt, a két unokám és a dédunokám is. Nagyon büszke vagyok rájuk. Még élt az anyám, amikor a két unokám már kisgyerekké vált. És úgy maradhattam gyerek az anyámnál, hogy közben már nagypapa voltam. Jó lenne még sok időt a szeretteimmel tölteni…”
A népszerű művész 2018 karácsonyán szívelégtelenséggel és tüdőgyulladással került kórházba. Hetekig volt életveszélyben, és amikor valamelyest jobban lett, újra kellett tanulnia járni, de a családja ebben is rengeteget segítette. Aztán tavaly nyáron rosszabbra fordult az állapota, megműtötték, ám csak lassan, nagyon lassan javult. A családja körében, otthon próbált meg erőre kapni, ám szeptemberben, immár egy esztendeje a szervezete feladta a küzdelmet. A fia így búcsúzott tőle: „Nem volt váratlan apa halála, hiszen gyorsan lezajló betegségben szenvedett, és tudtuk, hogy bármikor bekövetkezhet a legrosszabb…”
Verebély Iván 2020. szeptember 23-án, 83 esztendősen hunyt el. Ott, a felhők fölött, talán újra vezényel már…
