Fotó: Fortepan/Hunyady József

Hová tűnt az a sok-sok, lassított felvételként megélt esztendő? Hová tűntek az illatok, az ízek, az érintések, a mondatok? S hová tűnt az arc, amelyen ott volt az ifjúság lázadása? Hová tűntek a lágy vonások, és helyét miért vette át az idő barázdálta arc? Megrémiszt-e a nyolcvanas szám, Zorán?

Gyönyörű az a versszak. Gyönyörű és az életről szól. Az élet szeretetéről: „Amott jöttem én a Földre, itt maradtam mindörökre. Megszerettem, amit kaptam, szívem ideláncol…” Olyan jó élni. Hiszen ezt talán te tudod a legjobban! Te, aki egész életedben azt csinálhattál, amit mindennél jobban szeretsz: zenélni, dalokat írni, szórakoztatni, érzelmeket felkorbácsolni. Zenésznek lenni földöntúli élmény lehet. A laikus, a rajongó ezt gondolja. Áll a színpad előtt felemelt kézzel, és várja a kedvencet, ahogy a mikrofon mögé áll és nekikezd. Vajon láttad-e magad beatzenészként, amikor még a Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán hallgattad az előadásokat?

A Metro 1968-ban. Sztevanovity Dusán (első sor balról), Sztevanovity Zorán, Frenreisz Károly. Hátul Schöck Ottó és Brunner Győző.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Öt szemeszter, ennyit vállaltál az oktatási rendszerben. Valahogy nem vonzott a műszaki pálya, ehelyett Dusán öcséddel, talán egy langymeleg májusi szerdán leültetek valamelyik kerthelyiség asztalához, egy korsó enyhén vizezett Kőbányai világossal a kézben és azt mondtátok, klassz lehet mérnöknek lenni, tervezni, rajzolni, de ennél csak egy jobb dolog van a világon: zenélni! A hatvanas évek elején jártunk, és te akkor már túl voltál sok mindenen. Hosszú évek óta az új hazában éltél. Azt írták az életrajzodban: politikai okokból nem mehetett vissza a családod Jugoszláviába, így Budapesten telepedtetek le.

Mintha a sors akarta volna így. De édesapád, a közgazdász-újságíró, onnan, a távolból is támogatott amikor megüzentétek neki, hogy a gitár fontosabb a körzőnél, a vonalzónál és a ceruzánál. S apátok, ez a különleges ember, akit odakint politikai okok miatt 3 év börtönre ítéltek, és 1955-ben szabadult, azt üzente, hogy csináljátok fiaim, tegyétek azt, amit a szívetek, a lelketek diktál. Írtál is egy dalt erről, évek múltán. Egy Leonard Cohen dalt álmodtál magyarra, és olyan mondatokat szőttél bele a dalba, hogy: „És a harmadik tél is lejárt, és egy hajnalon csöngettek hármat, és az apám az ajtóban állt…” Sokan imádják Leonard Cohen zenéjét. A dörmögő, mély, utánozhatatlan hangját. A melankóliáját, a szentimentalizmusát. S te, Zorán, ugyanezt jelented nekem, nekünk, sokunknak. A költészetet a zenében, a zenét a költészetben.

1968 és egy különleges fotó Zoránról.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Megrémiszt ez a nyolcvan esztendő? Vagy úgy vagy vele, hogy teli s tele volt felejthetetlen, mámorító pillanatokkal. Eltűnt illatokkal, ízekkel, érintésekkel. És ezeket ott őrzöd magadban, ezt pontosan tudom, hiszen amiről énekelsz, az maga az élet, a hétköznapok forgataga, az érzelmek kavalkádja, a lelkek harca. Én nem jártam a Metro Klubba. Akkora voltam, mint egy vödör, amikor ez a különleges történet kezdődött. Fogalmam sem lehetett róla, hogy az akkori fiatalok mit élhettek át a Rákóczi út 60. szám alatti, kultikus helyen. Ott játszottatok és sikoltozó lányok néztek rátok szerelmetes tekintettel. Fiúk, férfiak cseréltek volna veletek, lecserélték volna gitárra az esztergapadot, a csavarhúzót, a malteros kanalat. Az a Metro Klub és az a Metro zenekar, ott a Rákóczi út 60-ban, történelmet írt. A honi beatkorszak kezdeti lépéseit, az alapokat, amelyre később megszámlálhatatlan zenekar építette fel a saját házát, a saját hangzását.

Illés, Metro, Omega… A hatvanas évek honi ifjúsága úgy rajongott ezekért a zenekarokért mint a Fradiért, a Dózsáért és a Vasasért. Egymással rivalizálva, a sajátjait a végtelenségig szeretve. Mire emlékszel ebből Zorán? Mire emlékszel a Metro Klub extázisából? S mire emlékszel az első Ki Mit Tud?-ból, amikor elromlott az erősítőtök és a zsűri, az a konok, fafejű zsűri, nem engedte, hogy a félbe maradt számotokat újból előadjátok. Ha akkor beengedik a rajongókat a Magyar Televízió épületébe, talán az ablakon hajítják ki a földhözragadt ítészeket. De az idő nektek dolgozott – nektek, és a beatzenének.

Zorán (balról), Bródy János és Benkő László. A fotó 1981-ben készült.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Esztendővel később már Ki Mit Tud?-ot nyertél szólistaként. Aztán változott minden, a hangzás, a stílus, és a hely, hiszen a Metro Klub, az igazi, a végleges helyét a Dohány utca 22-ben találta meg. De nem csak a klub, a Metro zenekar is változott, 1965 őszére alakult ki az igazi, a legendás csapat, és jöttek a lemezek, a kislemezek, majd jött az első Táncdalfesztivál, a Mi fáj című számmal és az egész ország ezt nézte, ezt hallgatta otthon, a rekamién kucorogva. És az idősebbek morogtak, panaszkodtak, hogy mi ez a csörömpölés, mi ez az új furcsa hang, a fiatalok viszont megőrültek, egyre jobban megőrültek a beatzenéért.

Megrémiszt-e ez a nyolcvan esztendő, Zorán? Mert sokan cserélnének veled, ebben biztos vagyok. Ellopnák az életedet… Ellopnák, mert egyedi, és megismételhetetlen. 1968 januárjában Ray Phillips vendégeként két hétig vendégeskedtél Londonban, ahol ki mással, mint John Lennonnal és Ringo Starral töltötted az időt. Zenészek, ha összejönnek… És itthon nem sokkal később már jött a Fehér sziklák című szám, amelyet azóta is énekelnek. És megújult a Metro is, a zenekar, s 1969-ben megjelent az első nagylemez, amely elérte, sőt, túlhaladta az ötvenezres példányszámot, s aranylemez lett. Nem volt egyetlen unalmas perced, órád, napot, hónapod és éved sem. Így szeretnék élni én is a következő életemben. Beatzenészként, közönségkedvencként, gitáros-költőként. És én is boldogan játszanék a Metróban, abban a bandában, amely 1972-ben még Lengyelországban turnézott, később három hónapot töltött Nyugat-Németországban, majd ősszel feloszlott.

Mi járhatott akkoriban a fejedben? Egyedül maradni egy szál gitárral a színpadon, rémisztő kép volt ez, vagy inkább inspiráló? Biztos hogy az utóbbi, hiszen olyan szólókarrierbe kezdtél, amely talán még a metrós korszakot is túlszárnyalta. Slágerek, egyik a másik után. Koncertek itthon, és szerte Európában. És mi csak énekeltünk veled együtt. Azt énekeltük, hogy Ne várd a májust. Pedig vártuk, minden évben vártuk a májust, az orgonaillatot, ahogy a lányok egyszer csak miniszoknyában sétálnak, ahogy a nap felmelegíti a fagyott földet. Ahogy a strandok nyitnak, ahogy a vágy, ott a lelkekben egyre csak erősödik. A szerelem, a sokszor elérhetetlen szerelem után. Emlékszem, annak idején Sylvie Vartan feldolgozta egyik számodat, az Apám hittét. Nagy szó volt az. Franciául szólt a Zorán-nóta.

Rohan az idő, Zorán 80 esztendős.

Van-e olyan álomkép, amelyet nem valósítottál meg? Talán majd elmondod azt is, hogyan élted túl, amikor a második feleséged 1996-ban örökre elment. Itt van előttem, ahogy sorban mondod le a fellépéseket, a koncerteket. Visszavonultál, eltűntél, válaszokat és utat kerestél. Aztán a sors, a Teremtő megsimogatott, és a füledbe súgott: Ne várd a májust, de várd azt, aki még boldoggá tehet… És szereted-e még a zöldborsólevest? Az ételt, ami az egyik kedvenced, és fontos szerepet játszott abban, hogy megismerd a harmadik feleséged, Hegyi Barbarát, az imádnivaló színésznőt, életed egyik legfontosabb emberét. A társad, a szerelmed, a múzsád, a legenda szerint a lányod közreműködésével kerültetek kapcsolatba, és immár elválaszthatatlanok vagytok.

Megszámlálhatatlan díjat kaptál. Megszámlálhatatlan telt házas koncertet adtál. Megszámlálhatatlan slágert, örökzöld, időtálló dalt írtál. És a szeretet, a közönség szeretete soha, egyetlen pillanatra sem csökkent. Időtálló vagy, Zorán! Még akkor is, ha ma vagy 80 esztendős. A lassított felvételként megélt esztendők, az illatok, az ízek, az érintések és a mondatok itt vannak bennünk. Valamennyiünkben. Az összes Zorán-számmal és a halhatatlanság illúziójával együtt.

Boldog születésnapot, Zorán!

Előző cikkA SZERELME MIATT NEM VETKŐZÖTT A FILMEKEN: LEHOCZKY ZSUZSA ÉLETE
Következő cikkSZERELMI DRÁMA A SZÍNHÁZBAN, AVAGY LÖVÉS AZ ELSŐ FELVONÁS VÉGE ELŐTT