Lassan 29 éve már, Istenem… 1993. szeptember 1. Azon a reggelen életükben először mentek iskolába az imádott ikreid, Gergő, Balázs és Zsófi, akik a legfontosabbak voltak neked.
Tétovák voltak a kis iskolatáskájukkal, te pedig büszke apuka. Aztán vidáman indultál edzésre, hiszen ismét meghívtak a labdarúgó-válogatottba. Az Üllői úti stadionban volt az edzés. Kapura rúgtak neked, majd intettél, hogy időt kérsz. Bementél az öltözőbe és ott estél össze. 35 évesen… Csak később tudtuk meg, végzetes volt az agyi infarktus. Pedig annyira drukkolt neked mindenki! Azon kevesek közé tartoztál, akinek elnézték a zöld-fehér drukkerek, hogy a nagy rivális MTK-ba szerződtél. Amikor először tértél vissza, már kék-fehér melegítőben az Üllői útra, mindenki azt gondolta, azért lesz némi fütyülés is. Nem volt, ezer torokból zengett a Zsiborás Gabi, Zsiborás Gabi! Mert szerettek téged Zsiga! Mert mindenkihez volt egy jó szavad, mert sosem éreztetted senkivel, hogy te vagy a Zsiborás, a híres kapus.
Két nappal a tragédia előtt beszéltünk. Fiatal, kezdő újságíró voltam az Esti Hírlapnál és interjút készítettem veled. Az MTK-stadionnál találkoztunk, komolyan vettél, úgy válaszoltál, mintha a CNN kérdezne, nem pedig egy srác, akinek még újságíró-igazolványa sincs. Beszéltél fociról, az ikrekről, mindenről. Boldog voltál és én is, mert a narancssárga Kis Polskimmal átvihettelek a Fradi-stadionig. Ültél mellettem, én pedig óvatosan vezettem, nehogy baja essék ennek a jószívű, langaléta embernek, aki végre ismét válogatott lehet.
Lassan huszonkilenc éve már, Istenem… Aztán azon a bizonyos edzésen minden értelmét vesztette. Összeestél, mentőt hívtak, kórházba vittek és a fél ország azon izgult napokon át, hogy visszatérj közénk. Az ikrek persze nem értettek semmit az egészből. Apa? Apa mikor jön? A feleséged, Gabriella majd belehalt a bánatba, de erősnek kellett lennie. Nagy szerelem volt a tiétek. Amit aztán megkoronáztak a hármasikrek. Napokon át azt mondták az orvosok, válságos az állapotod. Mi pedig bíztunk benne, hogy van remény. Nem volt. Szeptember 7-én, kedden hajnalban pont ügyeletes voltam a szerkesztőségben, mikor elkezdte kopogni az az átkozott telexgép, hogy ,,Elhunyt Zsi…” Összetéptem a papírt.
Fotók: Arcanum/Nemzeti Sport
Utólag valahol olvastam, évekkel korábban a Sportkórházban feküdt egy fiatal fiú és vakbélműtétre várt. Aztán meglátott téged a kórterem előtt. Az egyik kedvence voltál, de nem mert megszólítani. Aztán betolták műtétre. Mikor felébredt, egy cetlit talált az ágya mellett a kisszekrényen. Csak annyi állt rajta: „Fel a fejjel! Zsiborás Gábor.” Azt sem mesélted senkinek, hogy mikor még a Fradiban védtél, egyik nap észrevetted, hogy a portánál sírdogál egy kis focistagyerek. Megsérült, mentőre várt az anyukájával. Felajánlottad, hogy beviszed őket a kórházba, amikor pedig megjött a mentő, az öledben vitted a gyereket a mentőautóig.
Lassan huszonkilenc éve már, Istenem… A halálod után tényleg összefogtak az emberek. Jótékonysági tornákat rendeztek és próbálták anyagilag segíteni a családodat. A feleséged mesélte utóbb, hogy a legrendesebb a barátod, Simon Tibi volt (ő sem él már sajnos, de ezt biztosan tudod…). A legfontosabb Zsiga, a gyerekek jól vannak. Szépek, felnőttek. Persze ha te ott vagy velük, minden másképp alakul, akkor meglehet, valamelyik fiúból focista lett volna, talán még kapus is. De nem lehettél ott és ez a legszörnyűbb az egészben. Csak hét évet tölthettél velük. Érintések, ölelések, biztonság és mosoly. Ezt adtad nekik. Azóta az is kiderült számukra, rendkívüli ember volt az apjuk. És büszkék rád.
Fotó: Wikipedia
Lassan huszonkilenc éve már, Istenem… Az Esti Hírlap is régen megszűnt, telexgép sincs már, amely lekopogta a leggyászosabb mondatot és a narancssárga Kis Polskit is megette a rozsda, amivel átvittelek az Üllői úti stadionhoz. De ez mind mellékes, ahhoz képest, hogy te még ma is csak 65 éves lennél. Ha a sors nem ilyen kegyetlen. De kegyetlen…
Nyugodj békében, Zsiga!
