Volt egy kis ház a Múzeum körút és a Gróf Károlyi utca sarkán a századelőn. Egy emeletes, öreg épület. Eltörpült a hatalmas bérkaszárnyák tövében.
A beruházók már régen elbontották volna a rozzant házat, a pestiek is furcsán néztek rá, de tiszteletben tartották a tulajdonosa akaratát, aki elérte, csak abban az esetben indulhat el a bontás, ha ő örökre elalszik. Akkor viszont azonnal. De miért tettek kivételt, miközben más esetben zokszó nélkül elbontották a fejlődés útjában álló öreg épületeket?
Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei
Nos, a több mint száz éves házban egy kedves, idős hölgy lakott. A fiatalabb pestiek már nem ismerték, az idősebbek viszont tudták róla, hogy ő a szabadságharc egyik híres hősének özvegye. Ő volt báró Révay Simonné. Idős, gazdag asszony, aki megtehette volna, hogy elköltözik egy nívósabb házba, de ragaszkodott az épülethez, mert minden szeglete az imádott férjére és a nagy szerelmükre emlékeztette. A báróné 1824-ben, egy nagy múltú család sarjaként, Tajnay Ilona néven látta meg a napvilágot, a család bizonyítottan rokonságban állt Zrínyi Miklóssal is. Az apja jómódú földbirtokos volt, Bars vármegye főispánja. Az 1840-es évekre aztán egy meseszép barna hölggyé cseperedett a kis Ilona (a hamuszínű szeme megbabonázta a férfiakat), a szépségének híre pedig eljutott Révay Simonhoz, Turóc vármegye főispánjához is, aki Pozsonyban kért találkozót a lánytól.
Egymásba szerettek – Révay csak négy évvel volt idősebb – s a házasságot is hamarosan megejtették. A boldogság viszont nem tartott sokáig, hiszen kitört az 1848-as magyar forradalom. Révay Simon sem tétlenkedett, ő lett a Turóc és Trencsén vármegyei nemzetőrök vezetője, csupán 28 évesen. Mikor harcba indult, a kardját az ifjú felesége kötötte fel az oldalára. A levert szabadságharc után a férfit a zólyomi börtönbe zárták, kényszermunkára fogták, s sokáig úgy tűnt, nem kerülheti el a bitófát. Végül életben maradt, nagyrészt azért, mert a felesége állandóan látogatta és tartotta benne a lelket. Aztán Révay Simon kiszabadult a fogságból és a feleségétől több gyermeke született. A család később Pestre költözött, méghozzá a már említett egy emeletes házba, amely akkoriban elegáns épületnek számított, ám az évtizedek alaposan meggyötörték.
Fotó: Wikipedia
A házaspár sokat tett a magyar kultúráért, a Nemzeti Színház javára rendszeresen adakoztak, s mellette a szegényeknek is sűrűn juttattak adományokat. Aztán 1880-ban meghalt báró Révay. Az özvegy báróné 56 éves volt ekkor. Ettől kezdve már egyedül élt a Múzeum körút sarkán épült öregedő házban, s jótékonysági rendezvényekre járt, esetleg bálokra, amelyek bevételét a nélkülözők javára adták. Aztán a befektetők kinézték maguknak a házát. A báróné minden fórumon megpróbálkozott azzal, hogy megmentse az épületet, s végül sikerrel járt. Olyannyira, hogy Podmaniczky Frigyes báró, a közmunkatanács elnöke hivatalosan is jelezte: „Respektáljuk a nagyasszony kegyeletét, ne bolygassuk a háza táját addig, míg az Isten éltben tartja őt.”
Aztán 1912 szeptemberében mindez bekövetkezett. Báró Révay Simonné 88 éves korában örökre elaludt abban a házban, amelyben az élete jelentős részét töltötte a férjével. Miután meghalt, az újságok máris arról írtak, 1913 tavaszán elbontják a házat, mert szükség van soklakásos, nagy bérházakra. És különben is, eddig is csak útban volt… Így lett semmivé egy kedves öreg ház a Múzeum körút és a Gróf Károlyi utca sarkán. De ezt a hűséges báróné szerencsére már nem látta.
Nyugodj békében, báró Révay Simonné!
