EGY NAGYBETŰS RIPORTER, AKIT 30 ÉVE NEM FELEJTETT EL AZ ORSZÁG: DÉRI JÁNOS

Ne haragudjon, hogy ezzel kezdem, de nem lett igaza. Abban a bizonyos utolsó interjúban, a heidelbergi klinika betegszobájában ülve azt mondta keserűen és tehetetlenül, hogy „percek alatt el fognak felejteni”. Több mint 30 év telt el azóta, de ma is velünk van.

Itt, bent, ma is az a Déri János él, aki az Ablakban lezseren felült az íróasztalra és úgy konferált fel egy riportot. Az a Déri János, akinek a pocsék áruk fórumában elejtett poénjaiba beleremegtek a pesti bérházak, a földszinttől a negyedikig mindenki azokon nevetett. Tudja, piszkosul hiányzik a képernyőről! Az utolsó Hócipős cikkében azt írta – már Mexikóból, a betegség elleni egyenlőtlen küzdelem utolsó felvonása közben -, hogy „a kórházban, ahol japánokkal és amerikaiakkal várom a feltámadást.” Szívszorító, fájdalmas önirónia. Talán ez volt a legrosszabb az egészben.

A sors ugyanis úgy rendezte, hogy egy olyan intellektuális, gondolkodó, s állandóan vívódó embernek, mint ön, végig kellett néznie a saját halálát. Végig kellett néznie, ahogy kizuhan a biztosnak mondott világából, s pillanatok alatt az ünnepelt, imádott, jó humorú tévésből egy beteg ember lett, akivel lassan már senki nem mert őszinte lenni, mert szerették, sajnálták vagy nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. De, hogy valami vidámat is írjak. Valamikor összefutottam Fodor Jánossal, aki azt a bizonyos utolsó interjút készítette önnel a németországi klinikán. Szinte semmit sem változott. Ugyanaz a bajusz, ugyanaz a hang, pedig ő is idősebb lett azóta 30 évvel. Wisinger István is él, meg Horvát János is és szerencsére még sokan mások az Ablakból.

Az Ablak viszont régóta megszűnt. A halála után valahogy olyan üres lett a stúdió. Már a poénok sem ültek úgy, mint korábban, a témákról kiderült, hogy ha nem Déri csinálja, vagy nem ő konferálja, akkor valahogy mégsem annyira érdekesek. Tudja, piszkosul hiányzik a képernyőről! A természetessége, a humora, az intellektusa, az állandó igazságkeresése. Pont az ön esete bizonyítja, hogy ha valakinek valóban van mondanivalója, ha valóban tehetséges, akkor nem kell látványosan berendezett stúdió, meg ilyen-olyan megvilágítás és nem kell tapsgép sem. Senkit nem érdekelt, hogy konfekciópulóverben ült a stúdióban vagy egy egyszerű kockás ingben. Nem az volt a lényeg, hanem amit mondott.

Az ablakosok közül sokan élnek még szerencsére, viszont biztosan emlékszik arra a telefonos bejelentkezésre Mexikóból, amikor az Erkel színházban mindenkinek patakokba folyt a könnye, de úgy csinált, mintha nem sírna. Nos, azok közül, akik ott voltak már Bajor Imi és Koós János is örökre elaludt és nem él már Antal Imre sem, aki pont azt képviselte, mint ön. Az intellektust és természetességet.

A sors úgy rendezte, hogy végig kellett néznie a saját halálát. Kibírhatatlan szerep. Amikor az ember már egy kicsit kívülről szemléli önmagát. S ráébred, sokkal fontosabb egy ölelés vagy egy finom vacsora, mint a nézettség, a siker, meg, hogy felismerik az utcán. Persze még ebben a helyzetben is azt mondta, ha felépül, amire két százalék esélye volt, akkor is visszament volna tévézni. Én nem is értem, miért nem a televíziónál kezdett? Persze meglehet, ha Déri János gépészmérnök marad, akkor talán még ma is élne. Mert tudta jól, hiába a sikerek, az újságírás és a tévézés stresszes műfaj. Az átlagnál több az irigy ember, ön pedig akkor is hármat számolt, amikor kiabálnia kellett volna, hogy ezt már nem, menj te a francba!

Tudja, piszkosul hiányzik a képernyőről! Nagy Bandó András mondta egyszer önről, hogy „másképp kérdezett és másképp fogadta a válaszokat”. Igen. Elég volt egy ócska mikrofon, kiment az utcára és úgy tudott kérdezni, hogy felhozta az ön szintjére azt, akit éppen megkérdezett a járókelők közül. Mint Antal Imre, aki minden interjúalanyánál műveltebb volt, de udvariasan végighallgatta őket és kérdezett magyarul, angolul, olaszul, éppen ami kellett. Na, ezért hiányoznak nagyon mindketten a képernyőről, ahol manapság már senkit nem engednek leülni egy üres stúdióban konfekciópulóverben, mert attól reszketnek, hogy pocsék lesz a nézettség. Inkább mindenki riheg-röhög, erőlködik, a háttérben villódznak a fények, csak a lényeg veszett el, a mondanivaló.

Azt csak a végén tudtuk meg önről, hogy hatalmas küzdő, hogy nem adja fel. Olyan diagnózis után, amellyel önt szembesítették (tüdőrák János, menthetetlen…) más feladta volna. Ön nem. Nem érdekelte, hogy itthon egy orvos sem merte megoperálni, megkereste Európában azt az egyetlen embert, aki vállalta a műtétet. És utána egészen Mexikóig ment, hátha, talán, de nem… Szívszorító az is, hogy az utolsó bejelentkezése során azt mondta, ha meggyógyul és hazajön, az utcán minden szembejövővel kezet fog majd, mert annyi ismeretlen ember drukkolt önnek, vagy éppen pénzt is adott a méregdrága gyógykezelésére. Végül mégis hazajött. Sajnos meghalni a szerettei körében. A felesége és a három gyereke ölelésében. Negyvenegy évesen…

Tudja, piszkosul hiányzik a képernyőről! A vége korán jött, gyötrelmes volt, fájdalmas és ijesztő. Mindenben igaz volt. Abban viszont nem, hogy percek alatt el fogjuk felejteni. Harminc év után is, egy ország sóhajt fel, ha Déri János neve kerül szóba. És higgye el, még száz év múlva is azt fogják mondani, hogy tudod, volt itt az a riporter, Déri János. Aki másképp kérdezett és másképp fogadta a válaszokat. És ez az ami megnyugtató. Talán egy kicsit önnek is.

Vigyázzon magára odafent!