DIÓ, KÖNYÖRGÖM, NE LŐDD BE!: FÓKUSZBAN A KÉT FÉLIDŐ A POKOLBAN

„Dió, ne lődd be, hallod Dió, könyörgöm, ne lődd be…” A labda a tizenegyes ponton, a kapus mintha szuggerálná a játékost, de az kemény tekintettel visszanéz, mintha csak azt üzenné, nem ijesztesz meg pajtás, úgyis túljárok az eszeden.

Ott kint, az oldalvonal mellett egy pillanatra elhallgatott a közönség, az addig hangos, egyre hangosabb közönség. Dió koncentrál. A kamera az arcát mutatja, azt a fejedelmi, különleges arcélt, majd jön a lövés, a pontosan célzott lövés, a labda pedig a hálóban landol. Dió belőtte a tizenegyest. A csapata számára élet-halált jelentő meccsen…

Fábri Zoltánról kevesen tudják, hogy Réti István egyik legtehetségesebb és legkedvesebb tanítványa volt. Nem a színitanodában – a képzőművészeti főiskolán. Az 1917. október 15-én Budapesten született és a IX. kerületben felnőtt ifjú Fábri a piaristáknál végezte iskoláit. Már akkor eldönthette, hogy rajzolni fog, az iskolai előadásain máson sem járt az esze, minthogy díszleteket tervezzen.

Harmadéves volt a főiskolán amikor tanársegédi állást kínáltak neki, csakhogy másként döntött, 1938-ban beiratkozott a színművészeti akadémiára. Az álma, a vágya akkor már nem is lehetett más, minthogy filmrendező legyen. S hogy micsoda tehetség lakozott benne, azt pontosan jelzi, hogy nem egész két esztendő múltán ösztöndíjjal a Vígszínház rendezőnövendéke lehetett, a diploma megszerzését követően pedig a Nemzeti Színházban dolgozhatott színészként, díszlettervezőként és játékmesterként.

A háború őt sem kímélte, 1943-ban a frontra küldték, ahol amerikai hadifogságba került. Szerencsés hazatérése után előbb a Művész Színházban dolgozott, Várkonyi Zoltán társaságában, majd meglepve olvasta a Szabad Népben a hírt, hogy immár ő az Úttörő Színház igazgatója. Első filmjével mindjárt a legnagyobbak közé került, hiszen az 1953-as Vihar bemutatója után nem sokkal Kossuth-díjat kapott.

Fábri Zoltán a magyar filmtörténet különleges alakja. Zseni. Imádott irodalmi művekből filmeket gyártani, ehhez sajátos érzéke volt, ám többet, sokkal többet adott, minthogy szolgalelkűen bemutasson, filmvászonra vigyen egy remek könyvet. Sarkadi Imre novellájából készült például a Körhinta is, Soós Imrével és Törőcsik Marival – ma is kultuszfilm. S Fábri keze alól egyre-másra jöttek ki a csodálatos alkotások, a Hannibál tanár úr, az Édes Anna… S a Két félidő a pokolban.

Dió, ne lődd be, hallod Dió, könyörgöm, ne lődd be… De Dió belőtte. A helyszín valahol Ukrajna, az időpont 1944 áprilisa. Magyar munkaszolgálatosok kiéheztetett, lefogyott, agyondolgoztatott, nap mint nap megalázott bakák próbálják túlélni a poklot. Szinte lehetetlen vállalkozás, ám jön egy reménysugár, egy aprócska, vagy talán nem is annyira aprócska lehetőség, egy futballmeccs, amelyet Hitler születésnapja alkalmából rendeznének meg. Az ellenfél a német katonákból verbuvált csapat – őket kellene legyőznie a végletekig kimerült foglyoknak. Mondhatnának nemet a „felkérésre”  érvelhetnének azzal, hogy jártányi erejük sincs, hogy klassz dolog a futball, imádnivaló ahogy a labda pattog, lehet cselezni, sprintelni, gólt lőni, de ez most itt nem az a helyzet.

De nincs kibúvó. Ónódi II, az egykori kiváló és népszerű futballista is ott van a foglyok között és elsősorban ő az aki eleinte tiltakozik, mondván: a futball számára sokkal komolyabb dolog, és mélyebb szenvedély, minthogy lerongyolódott és alighanem tehetségtelen játszópajtásokkal meccseljen akárki ellen. Ónódi II-t aztán meggyőzik, vagy talán meggyőzi saját magát, és feltételeket szab a németeknek. Merthogy „barátságos” meccsről van szó, de hát erre is illik felkészülni, így aztán Ónodi II eléri, hogy az alkalmi csapat tagjait a felkészülés idejére mentesítsék a kényszermunka alól, kapjanak többször is ételt, hogy legalább három métert képesek legyenek végigsprintelni. S megkapják. Készülhetnek, edzhetnek, és csapattá kovácsolódhatnak.

Abszurd tragikomédia ez. Éppen olyan, mint Fábri későbbi remekműve, az Isten hozta őrnagy úr. Az alapötlet egyébként Bacsó Pétertől származott, aki elmondott Fábrinak két felkavaró futballmesét. Az egyik úgy szólt, hogy az Auschwitzban a lágerválogatott (milyen borzalmas kifejezés ez…) lépett pályára a német őrök elleni csapattal szemben és szenvedett hat–nullás vereséget. A feljegyzések szerint a fogvatartottak amikor az ellenfél tizenhatosának közelébe értek a labdával, még véletlenül sem a kapu felé támadtak, hanem oldalt, vagy inkább hátra – annyira rettegtek attól, hogy esetleg gólt lőnek és válaszként kivégzik őket.

A másik anekdota Kijevből származik, ahol a helyi kenyérgyár munkásai győzték le kétszer is a német katonákból verbuvált alakulatot, és lettek a bosszú áldozatai. Csakhogy erről kiderült évtizedek múltán, hogy semmi nem úgy történt. Mert valóban volt egy kijevi Start nevű csapat, akik legyőzték a német katonákat, de a vesztüket egy helyi rivális elleni nyolc-nullás siker jelentette, azok tudniillik sehogyan sem tudták elviselni a méretes zakót. Feljelentették őket a Gestapónál, hogy ügynökök szerepelnek a csapatukban és négy játékost ki is végeztek. Ettől függetlenül Kijevben a stadion előtt ott egy futballistát és egy birodalmi sast ábrázoló szobor. Az 1942 augusztusi mérkőzés mementójaként.

Fábri felhasználta mindkét történetet, de ő a saját verzióját vitte filmre. Ő magyar hősöket kreált, és mutatott be a nézőknek. S azt üzente, hogy harcolni kell akkor is, ha nincs esély, ha minden és mindenünk ellenünk szól a magyar történelemben és a magyar futballtörténetben is átélhettünk hasonlót.

Dió, ne lődd be, hallod Dió, könyörgöm, ne lődd be… Sinkovits Imre csodálatos pályafutásának egyik legjelentősebb szerepe volt ez. Ónodi II-t olyan hitelesen, olyan átéléssel mutatta be, hogy az ember elhitte neki, minden mondatát, és minden cselét a pályán. Pedig az utóbbiban volt nem kis turpisság: a meccsjelenetekben tudniillik nem Sinkovits, hanem a Vasas futballlegendája, gólvágó centere, az angyalföldi klub 1957-es első bajnokcsapatának tagja, Szilágyi I Gyula szerepelt.

A népszerű Sziszi, aki később a Népszabadság újságírójaként dolgozott. Sinkovits, ahogy mondani szokták vitte a hátán a filmet, gesztusai, mozdulatai, a hol flegma, hol beletörődő arckifejezése elementáris erővel hatott a nézőre. De Garas Dezső, Steinerként is zseniális, ahogy csetlik-botlik a labdával, s az életben, ahogy próbál elfutni a hátvéd és a halál elől. De láthattuk Márkus Lászlót, ahogy lekvárt fal, Görbe Jánost, Szendrő Józsefet és megannyi remek színészt.

A közönséget nem érdekelte sem akkor, sem azóta, hogy merre néz Fábri. Rajongtak a filmjeiért, mint ahogy sok-sok évvel később az amerikai változatért is. Merthogy John Huston 1981-ben megrendezte a Menekülés a győzelembe című szuperprodukciót – a Fábry film utóhatásaként és a cselekménye felhasználásával.

Olyan színészek játszottak abban a műben, mint Silvester Stallone, Michael Caine, Max von Sidow, no meg Pelé, valamint az angol világbajnok labdarúgó, Bobby Moore, a lengyel Kazimierz Deyna. És a jelenetek többség Budapesten forgatták, a filmbéli meccsre pedig az MTK pályán került sor. Az amerikai filmnek happy end lett a vége.

Dió, ne lődd be, hallod Dió, könyörgöm, ne lődd be… Aztán lőttek a németek is, de már nem labdával – hanem fegyverrel. Ott a pályán halt meg a munkaszolgálatosok futballcsapatának valamennyi tagja… Néhány évvel később Bill Shankly, a liverpooli focilegenda a következőket mondta:

„Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb!”

Győzni mindenáron, még ha belehalunk is.