Kovács Péter több mint 40 évig szolgálta portásként a Magyar Nemzeti Múzeumot. Állítása szerint méterekre állt Petőfi Sándortól, amikor a költő 1848. március 15-én a múzeum lépcsőjén szavalt. Ez azért fontos, mert a történészek szerint a szabadságharc költője a múzeumnál beszédet ugyan tartott a jeles napon, de a Nemzeti Dalt nem szavalta el.
Kovács Péter. Elfelejtette a világ ezt a nevet, pedig a nagy bajuszú férfi egykoron hozzá tartozott a Magyar Nemzeti Múzeum mindennapjaihoz. A gyerekek is jól ismerték, mivel rendszeresen elhessegette a múzeum kertjében rendetlenkedő fiatalokat. Az is valószínűsíthető, hogy a fiatal Molnár Ferenccel is találkozott, aki a múzeumkerti gyerekkori emlékeit később A Pál utcai fiúkban is papírra vetette. Kovács Péter több mint negyven évig ő volt a portás a múzeumban, nagy idők tanújaként. A Vasárnapi Újság nem sokkal az 1898-ban bekövetkező halála előtt kikérdezte, arról is, igaz e, hogy Petőfi Sándor a múzeum lépcsőjén szavalt 1848. március 15-én. Rákérdeztek, mivel a korabeli újságok ezt a momentumot nem említették, sőt, a történészek azóta is vitatkoznak rajta. Az ugyanis bizonyos, hogy a múzeum lépcsőjén Petőfi is szólt a tömeghez, ám, hogy ott is elszavalta a Nemzeti Dalt, már nem annyira biztos. Mégis ez terjedt el, főleg, hogy idővel grafikákon, majd festményeken is ábrázolták a jelenetet, nem mellékesen a Nemzeti Múzeum épületén ma is látható a márványtábla, amely ezt hirdeti. De nézzük, mit mondott a koronatanú, vagyis Kovács Péter, a múzeum idős portása.
Forrás: Wikipedia
A Vasárnapi Újság érdeklődésére részletesen elmesélte, amit a jeles napon látott, hallott: „Ma is úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. Borús, esős idő volt. A feleségem nem érezte jól magát s én akartam helyette átmenni valamit vásárolni a szemközt lévő boltok egyikében. Ekkor vettem észre, hogy egy csapat ember a múzeum felé tart. Hohó! Mondtam magamban, ilyenkor neked a múzeumban a helyed, s rögtön visszafordultam. Az embercsapat e közben a múzeumi nyílt lépcsőhöz ért. Első Vasvári volt, ki fölment és szónokolni kezdett, mégpedig oly hévvel, hogy keze csuklóján az erek mind kiduzzadtak. Utána Petőfi lépett ki a lépcsőszárnyra, s onnan szavalta a versét.”
Kovács Péter tehát 1898-ban úgy emlékezett, hogy Petőfi elszavalta a Nemzeti Dalt, amit aznap amúgy több helyszínen is megtett. A portás egyébként a forradalom alatt a múzeum kincseinek elrejtésében is tevékenyen részt vett. Kubinyi Ágoston igazgatónak segített, s a múzeum pincéjében falazták be a ritkaságokat. A portást mindenki kedvelte, hiszen udvarias, segítőkész ember volt, ráadásul szerető családapa. A fia, Gyula ügyvédi pályára ment, majd egyházjogot tanított a pesti tudományegyetemen. A hűséges portás nem csak a vendégeket fogadta, akkor is intézkedett, ha felajánlás érkezett a Magyar Nemzeti Múzeumhoz. És érkezett, hiszen minden évben számtalan régiséggel bővült a gyűjtemény. 1881-ben még ő volt a portás, amikor egy nap Cserny István Kossuth Lajos tintatartóját hozta be a Magyar Nemzeti Múzeumba, ráadásul azt, amelyet 1848-ban, a pozsonyi országgyűlés helyszínén használt a híres politikus.
Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei
Kovács Péter 1898-ban, nem sokkal a nyilatkozata után aludt el örökre. A halála megrendítette a múzeum vezetőségét, mivel ugyanúgy része volt az intézménynek, mint az antik festmények, szobrok vagy éppen a régi könyvek. A korabeli lapokban a portás halála után sokan fogadkoztak, hogy életben tarják az emlékét annak az embernek, aki igazolta, hogy Petőfi valóban szavalt a múzeumkertben, ám a lelkesedés idővel alábbhagyott, a hosszú évtizedek alatt pedig a portás neve kikopott az emlékezetből. Pedig megérdemelné, hogy ismerjék a nevét!
Nyugodj békében, Kovács Péter!
