Bevallom, én sokáig azt gondoltam önről, hogy valójában a századelőn élt és csak átugrott a hatvanas-hetvenes évek magyar szellemi nihiljébe körülnézni egy kicsit.
Megnézte, megtapasztalta, hogy a tehetségtelenek két kézzel húzzák le a talentumokat, aztán visszament az időben, lehuppant Krúdy Gyula és Ady Endre mellé egy pesti kávéházi asztalhoz, nagyot fújt a cigarettájából, felnézett és azt mondta: uraim, hagyjuk ezt az időutazós marhaságot, én többé nem megyek! Kér még valaki egy jó feketét?
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Egyszer azt nyilatkozta, káros szenvedélye a dohányzás, meg az, hogy a tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen. Azt gondolta, könnyen mondhat ilyet, hiszen briliáns színész volt. A színpadon vagy a filmvásznon támadhatatlan. Este hét órától nem tudtak mit kezdeni Latinovits Zoltánnal az irigyek. Reggel viszont nekiestek. És azért valljuk be, adott is muníciót nekik.
Azt mesélik, a próbákon nem ismert kegyelmet. Ha valaki nem tette oda magát, lehordta a sárga földig. Mindenkinek megmondta a véleményét. Ám ahelyett, hogy figyeltek volna a szavaira, hiszen igazat mondott, csak gyűltek az ellenségek. Meg aztán valljuk be, művésznek lenni a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán sokszor gyötrelmes volt. Elfojtások, elhallgatások, igazodások. Erre pedig jött ön, a fiatal Latinovits, aki ezer fokon égett, sosem látott művészi magasságokat mutatott az 1956 utáni, nem egyszer nyomasztó világban.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Furcsa volt, kilógott a sorból, ezért helyre kellett tenni. 1964-ben például azért marasztalták el, mert egy közlekedési balesetnél megsértett egy rendőrt. Mindezért 3000 forint pénzbírságra ítélet a bíróság, a Népszava jegyzetírója pedig egyből önbe mártotta a kést. Kijelentette, ideje lenne, ha Latinovits beállna a sorba és nem képzelné magát egy külön társadalomban. „Tartanunk kell magunkat e társadalom illeméhez, moráljához és törvényeihez. Ma nálunk nevezetesen egy szocialista társadaloméhoz.” Tudom, most azt mondja, blablabla…
Az újságírók is féltek megkérdezni, mert mi van, ha olyat mond, ami fent nem fog tetszeni. És általában olyat mondott. Idővel aztán megkapta azt a bélyeget, amit azokra aggatnak, akikkel nem tud mit kezdeni a középszer: összeférhetetlen. Ahelyett, hogy lesték volna minden mozdulatát a színpadon, tanították volna, ahogyan verset mond (bár lehetetlen), inkább kikezdték és szépen lassan elfogyott ön körül a levegő.
Fotó: Fortepan/Révész György
Nem véletlen, hogy az utolsó interjúinak egyikében keservesen összegzett: „Tulajdonképpen hét színházból távolítottak el. Húsz év alatt egyedül a kecskeméti színházból nem bocsátottak el, de hát ott vendég voltam.” Pedig nem akart sokat. Csak azt, hogy az elszigeteltségből végre kiléphessen és legyen egy saját színháza, ahol azokkal játszik, akik hozzá hasonlóan összeférhetetlenek. „Összeférhetetlen az az egészséges színész, aki valamit akar és valamit tud. Az a vágyam, hogy minden ilyen összeférhetetlen, magányos farkas végre összekerüljön egy csapatba” – nyilatkozta egyszer, amikor végre megkérdezték.
Ma már tudjuk, nem adatott meg önnek. És nem adatott meg az sem, hogy sokat rendezzen és még többet írjon, pedig ez volt a legfőbb vágya. Persze, sokszor durván fogalmazott, meg aztán érzékeny emberként vulkán módjára tört ki a legváratlanabb pillanatban is. Mindent kettőzött erővel élt meg. A mélységet, a magasságot, a szerelemet. A depressziót is, amely idővel önre telepedett.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Majd eljött 1976 júniusa. Hogy aztán Balatonszemesen vonat alá lépett vagy esett, ma már nem fontos. Nagyobb baj, hogy magával vitte Rómeót, Cipollát, Kárpáthy Zoltánt és Szindbádot és az Ady-verseket. És magával vitte azt a magas szintű színészi játékot, amely azóta sincs meg másban… Kevesen értették meg önt. A zseniális Őze Lajos köztük volt. Ő is összeférhetetlen volt, vagyis tehetséges. Ma már ő is ott fent játszik valahol az összeférhetetlenek társulatában, ahol ön a rendező és ahol két szóból megértik egymást a színészek. A közönség pedig a darab végén húsz perces vastapsot ad, ön pedig a tapsvihar és két meghajlás között rákacsint Őze Lajosra. Látod, mégis sikerült! Szép kép. Csak meg kellett halnia hozzá…
Nyugodj békében, Latinovits Zoltán!
