1989. Különleges esztendő volt. A magyar történelem egyik legsűrűbb, legemlékezetesebb éve. Már a kezdést is tátott szájjal figyeltük.
Január 1-jén ugyanis bevezették a munkanélküli segélyt. Nálunk, ahol addig papíron nem létezett munkanélküliség. Aztán ugyancsak januárban közzétették, hogy elkészült az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport kivonásának ütemterve. Szóhoz sem jutottunk. De ez még csak a kezdet volt. Áprilisban bejelentették azt is, hogy feloszlik a KISZ. Aztán valóban megkezdődött a szovjet csapatok részleges kivonása Magyarországról. Majd jött az orgonaillatú május, amikor a magyar-osztrák határon megkezdték a vasfüggöny eltüntetését. Forrongott, változott körülöttünk minden, s szépen csendben, egy májusi napon (22-én, napra pontosan 33 éve) elindult a Calypso rádió.
Fotó: Fortepan/Rádió és Televízióújság
Addig a Kossuth és a Petőfi jelentette az éter hatalmát. Hol egyiket, hol másikat hallgattuk otthon, a kiskertben, az autóban, majd megszólalt középhullámon, Budapest 70 kilométeres körzetében a Calypso. Óriási lelkesedés fogadta az indulást. Főszerkesztőként az a B. Tóth László látott munkához, akit addigra már megszeretett és megszokott a hallgatóság. Parádés szereposztás segítette a munkáját, a Calypso igazi sztárparádét vonultatott fel a saját frekvenciáján. Hallhattuk ott Antal Imrét, Déri Jánost, Fiala Jánost, Albert Györgyit, Kudlik Júliát, Molnár Dánielt, Szilágyi Jánost és Sztevanovity Zoránt is. Ők vezették be, hogy a hallgatók ne csak passzívan dúdolják a lejátszott slágereket, hanem vegyenek részt a műsorfolyamban, telefonáljanak be, mondják el a véleményüket erről-arról.
Úttörő szerep volt az övék és tekintélyes rajongótábort sikerült összetoborozniuk. Azonban hiába nőtt folyamatosan a hallgatottság, a hosszú távú tervek ellenére sem sikerült a rádiót áthelyezni az ultrarövid-hullámra. Ebbe talán az is belejátszott, hogy néhány éven belül újabb és még újabb riválisok jelentkeztek a piacon. Egyre több kereskedelmi rádió kezdte meg a működését, így aztán már volt miből válogatni a piros lámpánál egy-egy unalmasabb szám miatt a Skodákban vagy Zsigulikban.
Fotó: Arcanum/Vasárnapi Hírek
B. Tóth László jóval később így emlékezett vissza a kezdetekre: „Fantasztikus lehetőséget kaptam, olyat, amit csak egyszer kaphat életében az ember. Szabad kezem volt a gárda összeállításában, olyan műsorvezetőket kerestem, akik munkájukkal már korábban is elismerést vívtak ki. Saját ötletekből állítottuk össze a műsort, minden nap más és más vezette az adást. A műsorvezetőknek soha nem szabtuk meg, hogy mennyit beszéljenek, egyetlen feltétel volt, érdekességekről és különlegességekről szóljon a rengeteg zenével, régi slágerekkel fűszerezett műsoruk…”
A Calypso valóban kuriózumnak számított akkoriban, mágnesként vonzotta a fiatalokat, s persze az idősebbeket is. A statisztikák szerint az első három évben többször is előfordult, hogy egymilliónál is többen hallgatták a műsort egyszerre. Aztán ennek a gyönyörű mesének is vége lett. A befejezés pedig nagyon is magyarosra sikeredett. Teli s tele sok-sok keserűséggel és megmagyarázhatatlan döntéssel. B. Tóth László erről csak annyit mondott: „Bárhol megfordultunk az első kérdés az volt, mikor kerül át az adó az egyre inkább elterjedt ultrarövid-hullámra, ugyanis a középhullámon nem mindenki hallgathatott bennünket az országban. Ezért is volt meglepő és tragikus, amikor bejelentették a rádiónál, hogy vége, a hanyatló hallgatottság miatt lehúzzák a rolót…”
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
S hogy tényleg vége, azt azzal is jelezték: B. Tóth Lászlót bocsátották el elsőként. Az utolsó jelenet pedig az volt, amikor 2001. november 30-án végleg elhallgatott a népszerű rádiócsatorna. A Calpyso rádiót nem mellékesen az utolsó napon is még négyszázezren hallgatták. Egy év múlva eladásra kínálták fel a rádiót, de a pályázat sikertelenül zárult. A Calypso tehát úgy tűnik, örökre elhallgatott.
Pedig szerettük. Nagyon.
