Hatvannégy szál gyertyát fújhatna el december végén. S ott állna mellette az imádott felesége, Krisztina, a fia, Levente és a lánya, Anna.
S talán azt írnák az újságok: milyen jó, hogy a gyönyörű család együtt van, jóban, rosszban. De nincs torta, nincs közös csónak és nincs közös jövőkép. Csak a kérdések vannak, kérdések maradtak: miért kellett 62 esztendősen meghalnia Lippai Lászlónak, ennek az imádnivaló színésznek? S a kérdésekre csak a csönd, a mélységes csönd felel.
Sokszor látom magam előtt azt a kisfiús mosolyt az arcodon, Lipi. Láttam, nap mint nap abban a szappanoperában, ahogy gumicsizmás traktorost, afféle jókedvű, vidéki atyafit alakítottál. Szerettem, ahogy bohóckodsz, szerettem, ahogy elhiteted a nézővel, hogy csupa móka és kacagás az életed. S hogy te nem csak a kamera előtt, a magánéletedben is ilyen vagy. Ilyen viccelődős, jópofa, karakteres kisember. Pedig valahol legbelül Nemecsek Ernő voltál. Nekem mindig A Pál utcai fiúk közlegénye jutott eszembe rólad. Ha olykor futballoztunk, te a színész-válogatottban én az újságírócsapatban, átöleltük egymást és azt éreztem rajtad, hogy soha nem akarsz felnőni.
Örök gyerek voltál. Az a kisfiús arc pedig súlyos titkokat takart. Az a kisfiús arc afféle álarc volt, egy túlélésért, szerelemért, a családjáért, a jövőjéért, a harmóniáért küzdő férfi álarca. Azt írták rólad többször is, hogy önpusztító módon éltél. Milyen könnyű ezt rásütni, ráfogni valakire. Milyen könnyű pálcát törni egy olyan ember fölött, aki elveszített mindent, ami a legfontosabb volt a számára. Szerelmet, munkát, önbecsülést. S tudod, Lipi, amikor azt mondtad nekem, talán a Körcsarnokban, egy jótékonysági tornán két meccs között, hogy hajrá, Újpest!, én meg hajrá, Vasas!-t válaszoltam, te ott belül, legeslegbelül talán legszívesebben segítségért kiáltottál volna.
Önpusztító életmód. Sokan élnek így, és talán nem is tudnak róla. Nem látják a figyelmeztető jeleket, nem látják, hogy az út, amelyen kaptatnak, valójában zsákutca. Tudom, hogy barátként szeretted és tisztelted Bajor Imrét. Végig követted a tragédiáját, a betegséggel való küzdelmét, s pontosan tudtad, hogy min ment keresztül. Művészemberként próbált meg vendéglőssé válni. Anyagi csőd, s lelki válság lett a vége. Nem volt figyelmeztető jel a számodra mindez, te is belevágtál, afféle művészkocsmát nyitottál a belvárosban, mondván: majd jönnek a kollégák, a rajongók és ott koccintanak, megpihenve, ellazulva. Belebuktál te is, Lipi… Pedig még Bajor Imre szerepét is átvetted egy darabban, felkavaró volt, ahogy később erről beszéltél, és ezt mondtad: „A közönség elfogadott, ám hiába volt a siker, a taps, mégis szomorúan hajoltam meg. Előadás előtt és után, sőt, közben is csak Imre és a sorsa járt a fejemben. Minden este őt láttam, őt hallottam, és ezt képtelen voltam elviselni. A lelki fájdalom miatt vissza kellett adnom a szerepet…”
Visszaadtad a szerepet majd tönkre ment a művészkocsmád is a Jókai utcában. Egy évig még valóban jöttek a vendégek, tán még nyereséget is termelt, hogy aztán minden megváltozzon, minden a feje tetejére álljon. Amikor erről beszéltél, már olyan volt a monológod, mint amikor a süllyedő Titanicról SOS-jeleket adtak: „Úgy látszik én is igazi lúzer, balek vagyok, aki olyan üzletekbe száll be, amibe nem kéne. A vállalkozás ugyanis nyelte a pénzt, és az üzlettársam közölte, csődbe ment. Imihez hasonlóan művész vagyok, nem értek a vendéglátáshoz, az üzleti élethez, pedig az utolsó pénzemet tettem bele, hogy megforgassam, és kimásszak a hitelcsapdából…”
A lejtő, amelyen nincs megállás. Az újságok, ha írtak rólad Lipi, mintha valami gyászos, abszurd történet szereplőjeként jelenítettek volna meg. Ellopták az autódat, aztán egy borzalmas napon elvitted sétálni a kutyát, s mire hazaértél, a feleséged elköltözött otthonról. Áldott legyen a csapás, mely egyedül jő… Egy tökéletes idézet, amelyet akár magadévá is tehettél volna. De csapás csapást követett. Egyedül maradtál, gondokkal, bajokkal. Próbáltál megbirkózni ezzel, Lipi. De a lelked megbetegítette a tested, súlyosan, halálosan. Kevesen tudják, a halálod előtt kibékültél Krisztinával. Életed szerelmével. Kibékültél, de már nem adatott meg, hogy újra csónakba üljetek a hullámzó tengeren, és elinduljatok valamiféle csendes, nyugodt öböl felé, ahol át lehet beszélni mindent a mögötted hagyott évekről, évtizedekről.
Már nem volt közös út, illetve az az út, az a rövidke út a kórházba vezetett. Azt mondják, az utolsó heteket már ott töltötted. Az egyik újság szerint a szíved betegeskedett, a másik lap egy súlyos, hosszan tartó betegségről írt. 2022. február 23-án éjszaka hunytál el 62 esztendősen. Imádtad a családodat, imádtál futballozni, imádtad a színházat. És a gondok, bajok ellenére imádtál élni. Hiányzik a kisfiús mosolyod, hiányzik az örök gyerek a színpadról, a filmvászonról. A mindennapokból…
Nyugodj békében, Lippai László!
