AKINEK A SZÍNHÁZ VOLT A TÁRSA ÉS A SZERELME: LEVÉL MÁRKUS LÁSZLÓNAK

Ötvennyolc esztendő elég lehet-e egy életműhöz? Bárcsak mesélhetne most erről, művész úr. Egy hatalmas gesztenyetorta társaságában, amelyen talán együtt fogyasztanánk el.

Az ön hangjára ébredtem. Vasárnap volt, hol madárfüttyös, napsütötte, hol jégvirággal díszített vasárnap reggel, és a televízióban mindig matinéműsort sugároztak. Volt abban minden, ami egy gyerkőc számára különleges, vagy legalábbis szórakoztató. Akkor már kicsivel nagyobb voltam, mint egy vödör, már magunk mögött hagytuk a szoba-konyhás lakást, a kert végében az árnyékszékkel és modernnek mondható, fürdőszobával díszített, új, kétemeletes házban éltünk.

A vasárnapokat szerettem a legjobban. Lustálkodni, a matinét nézni, és hallgatni, ahogy felhangzik: „Csákányi Lászlóóóó” Ő volt Frédi magyar hangja, de én jobban szerettem azt a bársonyos, kissé furcsa orgánumot: az önét. Béniét, az olykor ügyetlen, ám nagyon is imádni való kőkorszaki szakiét. Magam is Béni voltam, de… inkább azt írom most, hogy sokan voltunk Bénik, akik pislogtak riadtan az élet nehézségei közben.

De az ön hangja, művész úr, elvarázsolt. A Flintstones család a nagy kedvencem volt. Rajongásig szerettem Dinót, az aprócska háziállatot, Irmát és Vilmát, és a mesebeli időutazást. Ha később valamelyik moziban, televízióban megszólalt, én becsuktam a szemem és láttam, újra láttam, ahogy lábbal tekerik Frédivel együtt azt a kőkorszaki csodajárgányt. Jó volt gyereknek lenni. Jó volt a mesevilágba utazni. De a hangja később más volt, komollyá, olykor komorrá változott. Jöttek a filmek, egyik a másik után, és már szó sem volt jókedvű bolondozásról, felhőtlen kacagásról. Nem tudom hány évesen láttam először a Két félidő a pokolban című filmet. A zseniális alakítások, Sinkovits Imre, Garas Dezső, s ön, ahogy csetlik-botlik a pályán. Olvastam, hogy a forgatás előtt a szerep kedvéért futballedzésre járt. Az igazi színész ilyen. Felkészül, és megpróbálja tökéletesre formálni a karaktert.

Ha azt kérdezné valaki, hogy ki volt a hatvanas, hetvenes évek főszereplője, tán önt mondanám elsőként. Persze Latinovits Zoltánnal, és a többi színészklasszissal együtt az aranykor volt az, a magyar színművészet, a honi színház fénykora. Minden egyes teátrumban zseniális művészek szórakoztatták a nagyérdeműt. A Két félidő a pokolban, az Egy óra múlva itt vagyok, a Régi idők focija, a Tizedes meg a többiek, és persze az Ötödik pecsét. De ez csak töredéke a nagy életműnek. Sírtunk és nevettünk, sőt, kacagtunk, amikor a Három nővér paródiájában Haumann Péterrel és Körmendi Jánossal bolondoztak. Azt mondta egyszer valaki önről, hogy minden porcikájában színész volt. Pedig gyerekként alkalmatlannak találták erre a gyönyörűséges pályára. Történt, hogy a Vígszínházban a két háború között gyerekszereplőt kerestek, és ön, aki tanulni ugyan nem szeretett, ám annál jobban vonzódott a filmezéshez, a színházak ezer színű világához, szinte könyörgött az édesanyjának, hogy vigye el a válogatóra. És amikor nagy lelkesen megjelent ott,  egyszerűen eltanácsolták. Soványka kissrácot kerestek, ön pedig, ne szépítsük, pufi volt akkoriban.

Sírt, napokon át sírt, hogy aztán a Színházi Élet című magazin számaival vigasztalódjon, és magában ismételgesse, úgy hogy senki se hallja: „azért is színész leszek!”. S az élet máris drámai szerepet szánt önnek. Tizenkétszer terelték a Duna felé a nyilasok. Tizenkétszer nézett szembe a halállal, édesanyja kezébe kapaszkodva. Tizenkétszer gondolta azt, hogy most látja utoljára a koszos, szürke, vagy épp élénksárga házfalakat. A macskaköves utcákat, a néma vigyázzállásba merevedett fákat és a hömpölygő szürke folyót. De a sors nem hagyta, hogy az örvény, a háború örvénye magával ragadja.

Aztán belekóstolhatott egy Békés megyei faluban a családjával együtt, milyen kitelepítettként kapálni a mezőn. Hogy aztán nem sokkal később már végre színpadon állhasson. Huszonkét éves korától hat éven át játszott Debrecenben a Csokonai színházban. Albérletben élt egy szobában, és az édesanyja fényképe ott volt az asztalán. Akkor indult el a teátrumnak nevezett csodapalota lépcsőin, hogy aztán Debrecenből Budapestre érkezzen, és a játékával meghódítsa a fővárost. És onnan is tovább utazzon, hol Londonba, hol Párizsba. Világot látni, élményeket, sűrű, felejthetetlen élményeket gyűjteni.

Ha Latinovits Zoltánt színészkirálynak nevezzük, akkor ön a színészbáró. Mert elegáns volt, mert stílusa volt, mert nívós öltönyöket viselt. Mert különleges illatfelhő vette körül a drága parfümök által. De nem csupán a külsőségekben volt és maradt arisztokrata. A játékában is. Stílust teremtett, és stílust is követelt, ha valahol felbukkant. Megannyi angol nyelvű színházi és filmes magazint olvasott rendszeresen. Minden este fél hatkor taxiba ült, és azzal ment az imádott színházába, a Madáchba. Kemény volt és önfejű, amolyan magának való. De karácsonykor még a színház fűtőjét is megajándékozta. A színház volt az élete, a színház volt a társa és a szerelme

Lehet-e teljes életműről beszélni 58 esztendő alatt? A kérdés sajnos azóta is jogos és keserű: 1985. december 30-án, épp a szilveszteri műsor próbájára készült a Kongresszusi Központban. Sokan tudták, hogy beteg, csaknem tíz éve küzdött a leukémiával. Hihetetlen harc a test, a lélek csatája. Azon a bizonyos decemberi napon az öltözőben Gálvölgyi János szeme láttára esett össze, és hiába szállították kórházba, már soha nem tért magához. Mindössze 58 esztendős volt. Az életmű nem lehetett teljes.

Nyugodj békében, színészbáró!