NINCS EL NEM RONTOTT ÉLET: A SZÍNÉSZNŐ MOLNÁR PIROSKA TÖRTÉNETE

Olvassa az ember azt a régi interjút. S közben becsukja a szemét és megelevenedik a pillanat, ahogy vonatra száll vasárnap késő éjjel és indul a családjához. A ritkán látott családjához.

Viszi a vonat, miközben ahogy zakatolnak a kerekek, talán arra gondol, hogy jó irány ez? Mi járhatott akkoriban a fejében, ott a fülkében, a premier után fáradtan? Várta a szabadnapot, várta a fia közelségét és talán már a következő bemutató is foglalkoztatta. A színészet, a színjátszás maga. Az ön élete. Mert erről szólt minden. Erről szólt a fiatalsága, a hétköznapok, az ünnepek, ahogy haladt a szép kor felé. De hogyan is mesélte abban a régi interjúban, amikor Kaposváron volt színész? „Reggel nyolckor bent voltam a színházban. A fiam Pesten élt az anyósommal. Egész héten nem láttam, csak hétfőn. Hétfő volt a szabadnapom. Vasárnap éjjel vonatra ültem és kedden reggel tértem vissza a színházba. Bizonyos lemondást követeltek tőlem a vidéki élet napjai, de beletörődtem abba, hogy a fiamnak nem mesélhettem el mindent…”

Ment a vonattal és közben mázsás súlyt cipelt. Nem a a bőröndben, sokkal inkább a lelkében. Játszani és egyszerre családanyának lenni. A távolság szinte lehetetlenné tette, hogy mindkét szerep tökéletesre sikerüljön. Az ember meghozza a döntést, hogy aztán vállalja a következményeit, együtt éljen vele, és majdan visszapörgetve az idő kerekét, azt mondja magában: jól döntöttem. Vagy épp rosszul. Épp ön mondta, drága művésznő ezt a gyönyörű Goethe idézetet egyszer: „Nincs el nem rontott élet…”

Mert az a bizonyos interjú aztán így folytatódott: „Csak később értesülhettem a fiam betegségéről is, mert engem kíméltek. Azért bizakodtam, ha nagyobb lesz, minden könnyebbé válik. Nem szerződtem Pestre, kizárólag csak a gyerekem miatt, a színészetért mindent vállaltam. A férjem zeneszerző volt, de amikor külföldre szerződött, a hazai színészi pálya mellett döntöttem és maradtam. Ha a magánembert kérdezi, akkor igen, megbántam, de a pályám sok mindenért kárpótolt…”

Az a súlyos teher ott, a vonaton. Vajon a taps kárpótolta-e mindenért? Mert tudjuk jól, vágyott a szeretetre. Apa nélkül felnőni, csonka családban élni, megsebzi a gyermek lelkét. Az ön édesapja nem tért haza a szovjet hadifogságból, hiába várták. Aprócska lányként talán leste a villamost, kint állt a kapuban, hogy hátha megjön az apa. Hátha a nyakába ugorhat. Az édesanyja megpróbálta biztosítani mindazt, ami az élethez kell. Szeretet adott és vitte volna magával Erdélybe, de akkor már lezárták a határokat. Így kerültek Kunágotára, egy aprócska településre, ahol a gyerekkor minden varázslata megvalósult. Erdőn, mezőn, lombok, fák, és ragyogó napsütés közepette.

De aztán a  felnőttkor kopogtatott, Szegedre ment, hogy tanuljon, hogy közgazdasági technikumot végezzen és érettségizzen. Aztán 1968-ban színészdiplomát szerzett. De közben főiskolásként fellépett az 1966-os Táncdalfesztiválon is. Merthogy gyönyörűen énekelt és tán még eljátszott a gondolattal is, hogy énekesnő lesz. Színész lett végül, a szavak művésze. Azt is mesélte egykor, hogy hiába ajánlották be önt a Nemzeti Színházba, az akkori igazgató, Both Béla nem volt kíváncsi a csillogó szemű, tehetséges színészpalántára. Így került Szegedre, a helyi Nemzeti Színház legendás deszkáira. Majd ment tovább az úton Kaposvárra.

Nem csak színpadon, a filmvásznon is felfedezték. Az Árvácska című film, amelyben szerepelt, rangos nemzetközi díjat nyert Karlovy Varyban, a helyi filmfesztiválon. Aztán jött a válás. Eötvös Péter Kossuth-díjas zeneszerzővel döntöttek úgy, hogy külön folytatják. De az igazi fájdalmat nem is a szakítás, hanem a gyermeke halála jelentette. A fia, György 1995-ben, csupán 26 esztendősen hunyt el. Olyan sebet ejtve, amely soha, de soha nem gyógyul be. Egyszer azt nyilatkozta, hogy sokszor beszél a fiához. Szinte a segítségét kéri, a biztatását, a támogatását. Kárpótolhatja-e bármilyen szakmai siker a magánélet fájdalmát? Mert a gyermeke halála után másnap már színpadra kellett állnia. Muszáj volt, s ön játszott, miközben belül zokogott.

Csodálatos szakmai sikerek, közönségdíjas filmek, felejthetetlen színpadi előadások. Ezek az ön állomásai, kedves művésznő. S mi, lelkes nézők követtük az életét, s olyan filmekben láthattuk mint az Árvácska, az Indul a bakterház, a Sose halunk meg, a Csinibaba vagy éppen a a Sorstalanság. A vastaps folyamatosan szólt. Akkor is, amikor Kossuth-díjat kapott, amikor a Nemzet Színészévé választották, vagy amikor a közelmúltban Életműdíjat vehetett át. Két éve azt mondta, visszavonulót fúj, és már csak nézőként megy színházba. Talán megijesztette egy korábbi szívműtét, de az alaposan próbára tett szíve mégsem engedte el, azóta is színpadon van.

Az a bizonyos vonat, amely Kaposvárról hozta Pestre, sokszor megállt és sokszor elakadt. Ám viszi tovább, október elsején immár 77 esztendeje.

Boldog születésnapot, Molnár Piroska!