Ő volt a budapesti állatkert egyik tervezője, ám az I. világháború mindent tönkre tett. A tehetséges építész, Zrumeczky Dezső csupán 33 éves volt mikor meghalt.
1883-ban látta meg a napvilágot a Pest megyei Inárcspusztán, ahol a jómódban élő édesapjának földbirtoka volt. Sokáig úgy tűnt, a föld hosszú távon eltartja a családot, ám az élet közbeszólt. A családfő tönkrement, így kénytelenek voltak eladni a birtokot és a fővárosba költözni, de már szegényes körülmények közé. A kis Dezső hamar kitűnt a rajztehetségével, V. osztályosként például a szentgotthárdi csata tervrajzát vetette papírra, amiért dicséretben részesült.
Fotó: Arcanum/Építőművészet/Friss Újság
Aztán felvették a műegyetemre. Nappal tanult, éjjel viszont dolgoznia kellett, mindez pedig megviselte az egészségét. Úgy végeztek el sikeresen a messze földön híres egyetemet, hogy állandóan kialvatlan volt és fáradt, ám az akarata és a tehetsége minden nehézségen átsegítette. Még az egyetemen lett kiváló barátja az erdélyi származású Kós Károly, akivel később közös tervezőirodát nyitottak Pesten. Amikor aztán felkérték őket, hogy a budapesti állatkert átalakításának terveit is készítsék el, nagy lendülettel kezdtek munkához. Nem volt kérdés számukra, hogy az erdélyi építészet motívumait álmodják meg az állatkertben. Közösen dolgoztak a terveken, az író Balázs Béla visszaemlékezései szerint mindenkit lenyűgöztek a terveik, s éjjel-nappal az irodában készültek a nagy művel.
Nem csak Kóst, Zrumeczkyt is izgatta az erdélyi építészet, éppen ezért a helyszínen tanulmányozta a székely népművészetet és 1910-ben előadást is tartott róla Marosvásárhelyen. Az erdélyi stílusban elkészült állatkerti munka után (különösen a Madárház tervére volt büszke) a fiatal építész egyre több megrendelést kapott. Nem véletlenül, hiszen a pesti állatkert motívumai messze földön híressé tették a kettőst, s felhívták a figyelmet a népi motívumok fontosságára. Zrumeczky Kós Károllyal együtt sokat időzött a Baross kávéházban, ahol a legendás Balszélfogó asztaltársaság üldögélt. Sokszor megfordult itt Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, de a festő Rippl-Rónai József is a társasághoz tartozott. No meg Móricz Zsigmond, aki nagyra tartotta Zrumeczky munkásságát. Móricz ugyanis szintén rajongott Erdélyért és a népművészetért, s úgy tartotta, az erdélyi motívumokra épülő stílusa nagy értéke a nemzetnek.
Aztán minden összeomlott. Az I. világháború kitörése után Zrumeczky önként jelentkezett katonának. Önként jelentkezett, pedig megtehette volna, hogy kivárja, míg hónapokkal vagy akár évekkel később megérkezik a behívója. Ő viszont menni akart, s nem törődött azzal sem, hogy fel kellett függesztenie a szépreményű tervezőmunkáját. Mivel ekkor már közismert volt, nem fegyvert adtak a kezébe, hanem azzal bízták meg, hogy a helyszínen tervezze újra a lerombolt kárpátaljai falvakat. Nagy lendülettel fogott a munkához, s bár a feladat sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint mondjuk egy budai villa megtervezése, szeretett volna valami különlegeset alkotni.
Zord időjárás mellett, hideg időben kellett bejárnia a helyszínt. A hideg kikezdte az egészségét, sajnos hamar kiderült, végérvényesen. Hazahozták, s úgy tűnt, felépülhet, ám mellhártyagyulladást kapott, s a szervezete nem bírt a betegséggel. Csupán 33 esztendős volt, mikor rövid szenvedés után örökre elaludt. A halálhíre mindenkit sokkolt, hiszen a korszak egyik nagy tehetségének tartották. Az író Herczeg Ferenc évtizedekkel később azt mondta, ha nem jön közbe a tragédia, Zrumeczky Dezső híres ember lett volna Magyarországon. Herczeg jó ismerője és nagy tisztelője volt a tervezőnek. Olyannyira, hogy a budai villáját is Zrumeczky tervezte, de ugyanígy az író Tormay Cécile hűvösvölgyi házát is.
Fotó: Fiumei úti sírkert
A fiatal elhunyt építészt végül a Fiumei sírkertben helyezték örök nyugalomra. A temetésre így emlékezett évekkel később Kós Károly: „Mikor temettük, hullott a hó. Csendes-szelíden, hang nélkül. Szép, méltóságosan szomorú, fehér téli nap volt az. Sárgán lobogó gyertyák és néma, könnyes arcú emberek, akik hirtelen halála hírére összeverődtünk temetni az embert, a katonát, a művészt. Az özvegy édesanyja, katonatársai, barátai, tisztelői és mi, ketten-hárman, viharvert, megviselt művésztestvérei.” Zrumeczky Dezsőt sajnos az idők folyamán elfelejtettük. Ma már akkor is ritkán kerül elő a neve, ha valaki az állatkert pompás épületeit csodálja. Pedig többet érdemel ennél. Sokkal többet!
Nyugodjon békében!
