EGY SZÍNÉSZ, AKI TÖBB ELISMERÉST ÉRDEMELT VOLNA: BENCZE FERENC

Lehet-e korszakos színésznek nevezni valakit, aki egyszer sem játszhatta el Rómeó szerepét? Nos, Bencze Ferenc élete és karrierje a tökéletes bizonyíték arra, hogy hősszerelmes szerepek nélkül is alkothat maradandót egy zseniális művészember.

A különleges, érces hangú színész októberben ünnepelhette volna 98. születésnapját. A sorstól mindössze 65 esztendőt kapott… Akik ismerték ifjúként, azt mondták rá, igazi csibész. Nem félt ő semmitől és senkitől, talán csak a lovaktól. De ezt később kénytelen volt levetkőzni, amikor már színészként került kapcsolatba négylábúakkal. Ifjonti fejjel talán a színháznál is jobban érdekelte a sport, a mozgás. Sokáig balettozott, kosárlabdázott, sakkozott és imádta a futballt. Mellette pedig bokszedzésekre is járt. Tehetséges bunyós volt, de ringből is továbblépett, méghozzá a zöld gyepre. Ha kitartóbb, ha szenvedélyesebb, talán válogatott futballista lehetett volna belőle. A fénykorát élő nagyváradi csapat nagy reménységének tartották, aki már az ifiben is kitűnt, hogy aztán a tartalékcsapatban is bizonyítson. Szinte nem is kopogott, hanem dörömbölt a remek futballistákkal teletűzdelt felnőttcsapat öltözőjén. De oda már nem lépett be, mert az élet másfelé sodorta, vagy inkább a sors csavart egy nagyot a forgatókönyvön.

Bencze Ferenc Nagyváradon született 1924 októberében és ott is nőtt fel. Időnként  alkalmi munkákból élt, megcsinált ő bármit, amivel megbízták, s amivel egy kis pénzt kereshetett. Egyszer aztán a nagyváradi színház egyik dolgozója kérdezte tőle, hogy nem akar-e tánccal pénzt keresni? Kisportolt, makkegészséges, energiával teli fiatalember volt, a vak is láthatta, hogy bármire képes. Nos, az ifjú Bencze csak annyit kérdezett vissza: mennyit fizetnek? Másnap aztán már ott volt a világot jelentő deszkákon, mint a helyi tánccsoport tagja. Egyre több darabban szerepelt, eleinte háttéremberként, máskor meg hangutánzóként, merthogy pillanatok alatt kiderült, hogy senki nem tud úgy megszólalni az állatok nyelvén, mint ő. A hangutánzás miatt jött a becenév, ami végigkísérte az életét: Liba. Így hívta őt mindenki. Imádott a színpad, a színház közelében lenni, de ebben az is közrejátszott, hogy az édesapja tűzoltó volt és már aprócska gyerekként vitte magával a gyereket a helyi színházba, ahol szolgálatot teljesített. A tűzoltószertár a pincében volt, a kicsi Ferenc ott aludt az előadások alatt egy ágyon, később aztán felmerészkedett és belenézett az előadásokba. És egy életre megszerette a színházat. Apró gyerekként az ott fellépő, fiatal Dajka Margit ölében is ült. Hosszú évtizedekkel később aztán a színpadon találkoztak.

Felcseperedve nem lett egy klasszikus férfiideál, az arcvonásai alkalmatlanná tették őt arra, hogy Don Juanként vagy Rómeóként szerepeljen. Fanyar humorral ezt mondta erről akkoriban: „Akárhogy nézzük is, a legjobb indulattal sem feleltem meg ennek a követelménynek…” De sárm helyett bőven kapott tehetséget. Énekelt a kórusban, táncolt a karban, használta a hangját, ha kellett az egyik szereplő helyett horkolt a függöny mögül, és lassan, lassan építette a karrierjét. 1957-ben már a kolozsvári társulathoz tartozott. A nagyváradinál jóval előkelőbb, már-már arisztokratikusabb, híresebb kolozsvári színtársulathoz. Nagy szeretettel fogadták, mert egyszerű, közvetlen, imádnivaló ember volt. Bármilyen szerepet osztottak rá, profizmusa, alázata és az a különleges arcjátéka tette őt egyre nagyobb közönségkedvenccé. Egyik szerepet osztották rá a másik után és ha vastaps kísérte az öltözőbe, ő szerényen azt mondta: „sikerült elkapnom a figurát…”

Olyannyira fejlődött, hogy nem csak Romániában, Magyarországon is felfedezték. Hívták és ő jött. Akkor már túl volt az első filmszerepén, így aztán 1970-ben a Bacsó Péter rendezte Kitörésben már rutinosan mozgott a kamera előtt. Akkoriban még vándoréletet élt, Kolozsvár és Budapest között, hol itt, hol ott kapott munkát, hogy aztán 1977-ben végleg áttelepüljön Magyarországra. Tárt karokkal várták a fővárosi színházak, de ő nem kért belőlük. Azzal indokolta, hogy nem szereti a színészek egymás közötti fúrását, faragását, nem szereti, ha egymást a másik háta mögött kibeszélik. Pedig nagy respektje volt itthon, hiszen már 1973-ban főszerepet írtak rá. Az Egy kis hely a nap alatt című filmet Szász Péter rendezte, kifejezetten azzal a gondolattal, hogy Bencze Ferenccel dolgozhasson. A főhős szerényen mondta: „Nem rajongok azért, ha rám írnak egy szerepet, mert színész vagyok, szeretek idomulni a szerepeimhez, szeretek átváltozni és tessék, magamat kellett eljátszanom…”

1977-től tehát már Magyarországon élt, méghozzá csendben, visszavonultan, a magánéletét tökéletesen óvva a kíváncsi szemek előtt. Annyi bizonyos, hogy többször házasodott és gyermekei is születtek. 1974-ben a Magyar Filmkritikusok díját vehette át, és fontos szerepet játszhatott a honi filmtörténet talán legjobb alkotásában, Fábri Zoltán Ötödik pecsétjében. Az a Bencze által megformált kocsmáros sokkal több volt, mint kocsmáros. Az élet maga ott a söntésben. Aztán jött egy újabb különleges pillanat, a kairói filmfesztiválon a K. O. című filmben nyújtott alakításáért átvehette a legjobb férfialakítás díját, méghozzá olyan hírességek előtt, mint például Richard Burton.

Bencze Ferenc úgy maradt meg bennünk, mint egy idős, az élettel megbékélt, jó humorú, kedélyes ember, s talán az is volt. Csak egy dolog nem stimmelt: hogy valóban idősnek nevezzük, mert többnek látszott a koránál. Megannyi kritika jelent meg az évek évtizedek alatt vele kapcsolatban, a legtöbb a hitelességet emelte ki, mintegy aláhúzva, hogy Bencze Ferencnek nem volt olyan szerepe, amelyben ne lett volna jó. Legalább jó, ha épp nem kiemelkedő. Rajongott a zenéért, ha csak tehette hallgatta, hol népzene, hol jazz formájában. Volt egy különleges szenvedélye a színészet mellett. Fotózott és gyűjtötte a festményeket, no meg a saját előadásairól készült színházi plakátokat. Még bőven élhetett volna ám a Teremtő 1990-ben, mindössze 65 esztendősen magához szólította azt a színészt, akit itthon csak a hetvenes években ismerhettünk meg, s aki többet érdemelt volna egy Balázs Béla-díjnál…

Nyugodj békében, Bencze Ferenc!