Talán az 1964-es esztendő volt a fordulópont. Az az év, amikor itthon először került képernyőre a Delta, és átadták az új Erzsébet hidat. S akkor jelent meg a Beatles és a Rolling Stones vadonatúj lemeze.
1964 azért is lehetett számodra különleges, mert édesapád, a Széchenyi-díjas közgazdász, Bródy András világgá ment… Egészen pontosan meg sem állt a Harvard egyetemig, ahová ösztöndíjjal utazhatott ki, s ahol egy évet töltött. Édesapád aztán hazatérve elhozta magával a szabadság illatát. S az az illat belengte a nappalitokat, tán az egész kerületet, s te vitted, vitted magaddal a próbákra, a koncertekre, a sikoltozó lányok közé. Vitted magaddal az Illés nevű zenekarba. Édesapád 1969-ben védte meg akadémiai doktori disszertációját. Ekkor már a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa volt, amit soha nem hagyott el.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Talán te sem hagytad volna el soha az Illést, minden idők egyik legjobb magyar beatzenekarát. Tudod, mi, fiatalok, a hatvanas-hetvenes években szerettünk volna úgy énekelni és gitározni, ahogy te. Szerettünk volna olyan költői vénát kapni, amennyi benned volt. Az Illés több volt, mint egy népszerű zenekar. S az Illés belőled is táplálkozott. A te világképed, mondanivalód, szerelmi vágyakozásod, csalódásaid, mind-mind ott voltak a dalokban. A mi dalainkban. A mi életünkben. Helyettünk is írtad, és mi önfeledten énekeltünk veled, utánad.
Rég volt. Mi, minden és mindenki ellen lázadó ifjak megöregedtünk. Már nem ugrálunk a koncerteken, már lelassított bennünket a múló idő. De a lemezek, a bakelitek ott vannak a polcon és te még mindig énekelsz nekünk. Gyönyörű dalokat énekelsz. S a varázs nem múlik, a gondolatgazdagság ugyanúgy hat, mint ötven évvel ezelőtt. Maradandót alkottál. Az Illéssel, később a Fonográffal, aztán szólóban is. Dolgozott benned az új iránti vágy folyamatosan. Színházaknak, színdaraboknak írtál zenét, önálló estekkel szórakoztattad a publikumot, és szinte soha nem tetted le a gitárt. S a gitár a mai napig jól áll neked. Kapaszkodtunk beléd sokszor. Beléd, s persze belétek, akik megmutattátok nekünk, hogy a beatnemzedék nem csak valamiféle duma, hanem maga a valóság. Még itt, a vasfüggönyön mögött is. Amikor a hatvanadik születésnapodon a Madách színházban saját dalaiddal köszöntöttek fel ifjú tehetségek, talán arra gondoltál: gyors volt, túlságosan gyors ez az elvágtatott hatvan év. Hogy jó lenne megállni, lelassítani az időt. De minden ment tovább, de már nem úgy, valami megváltozott benned.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Pánikbetegséggel küzdöttél, amiről akkoriban nem is tudtuk, hogy létezik, hogy van ilyen lelki trauma, amely bezárja saját magába az embert. Aztán a rákkal is harcoltál, de úgy, hogy a közönség, a szépkor felé sétáló beatnemzedék tagjai nem tudtak róla. Aztán egyszer csak, jóval később meséltél erről az időszakról és azt mondtad: „2001-ben ki kellett venni az egyik vesém, mert kiderült, hogy rosszindalatu daganatom van. Ám úgy gondolom a betegség kialakulásában jelentős szerepe volt annak, hogy a kilencvenes évek végén lelkileg is kicsúszott a lábam alól a talaj.”
Azt is kevesen tudták, hogy milyen titkokat cipelsz magadban, hogy az édesapád a II. világháború alatt munkatáborba került, hogy édesanyád megtagadta a sárga csillag kitűzését és nevet változtatott. Amikor azt kérdezte tőled egyszer egy újságíró, félsz-e a haláltól, ezt válaszoltad: „Nem, kíváncsi vagyok rá mi lesz utána…”
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Ne legyél még kíváncsi, még sokáig ne! Mert nem csak a gyerekeidnek, a családodnak, hanem nekünk, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek gyerekeinek is szükségünk van rád. A zenédre, a gitárodra, a hangodra. Rád. Holnap leszel 77 éves. Nem kor. Főleg annál, aki már az életében halhatatlan.
Boldog születésnapot, Bródy János!
