A TÁSKARÁDIÓ LEGENDÁJA: LEVÉL A MA 86 ESZTENDŐS SZILÁGYI JÁNOSNAK

Intézetis gyereknek lenni jellemformáló életforma. Volt benne részed, s tán ott, abban a szigorú szabályrendszerben működő intézményben kaptad meg az útravalót, az erőt, a dacot, ahhoz, hogy később sikeres ember légy.

Hányszor sírhattál ott, a falak takarásában, János? Hányszor gondoltad azt magadban, ez így nincs rendben, nekem a családommal kellene lennem, hiszen nem vagyok árva gyerek, van apám, van anyám, de hol, hol is vannak ők? Messze voltak tőled János, nagyon messze… „Apámat kiküldték Argentínába egy kereskedelmi kirendeltség vezetőjének és felajánlotta, hogy nem viszi ki a gyereket, nem is kéri, hogy vihesse, nehogy az a gyanú merüljön fel, hogy ő esetleg disszidálni akar…”

Ezt mondtad évekkel később, higgadt, nyugodt hangon, a múltba révedve. Mintha csak egy történelemleckét mondtál volna fel: pedig ez a te életrajzod volt, amelyet a sors teli s tele írt drámai fordulatokkal. Apád fontos pozíciót töltött be a pártban, és úgy gondolta, azzal támogatja és építi a rendszert, ha távol tartja magától az érzelmeket. Ha távol tartja magától például a gyermekét. Mély seb lehetett ez, amely talán soha nem gyógyult be. A szülők valahol Argentínában, miközben te, János egy intézet falai között kaptál leckét az élet nevű tantárgyból.

Bár az is lehet, hogy ez már csak afféle kaland volt a számodra ahhoz képest, amit még korábban átéltél. A bombázásokat, a golyók süvítő, rémisztő hangját, az emberek riadt kiabálását. Ez volt az első emléked a rádióval kapcsolatban, amikor nem valamiféle zene, vagy izgalmas beszélgetés hallatszott a készülékből, hanem a folyamatos üzenet, mindenki menjen biztonságos helyre, mindenki meneküljön: „Az első emlékem a rádióhoz, mint hanghoz a háborúhoz kötődik. Amikor légiriadó volt, bemondták, hogy jönnek a sasok, vagy valami hasonlót, és én féltem…”

S emlékszel-e még arra az irtózatos pofonra, amit kaptál János? Nemcsak az élettől, apádtól. Aki egyszerűen nem viselte el, hogy te nem az ő nyomdokain haladsz. Hogy téged nem érdekel a párt, nem érdekelnek az ilyen-olyan eszmék, hanem majd a saját utadon haladsz, még ha az girbegurba és kacsakaringós is lesz. Bumm, akkor csattant el az az atyai pofon, amelyet később, jóval később is felemlegettél. Felemlegettél, vagy épp megírtál. Mert talán menekülés volt az is, ahogy tollat ragadtál, ahogy mondatokat fabrikáltál, ahogy gondolatokat közvetítettél. Menekülés a gyerekkor lidércei elől, egy jobb, egy izgalmasabb, egy új világ felé. Megannyi sebet cipelhettél a lelkedben, de nem csak sebet, hanem szenvedélyt is. Sok-sok szenvedélyt, amely mint egy iránytű, mutatta neked az utat. Mutatta, hogy Gaudiopolisból, az úgynevezett Örömvárosból hová, s merre indulj. Tanulni, tanulni és tanulni. Talán ez volt az ars poeticád, ez volt a te mentsvárad.

Az újságíróiskola a hatvanas évek elején már különleges helynek számított. Amíg a legtöbb fiatal esztergálni, betont keverni, szerszámot készíteni tanult, vagy valamelyik egyetem padját koptatta, hogy később mérnök, vagy tanár legyen, te már ott és akkor különutas voltál: az újságírás vonzott, az önkifejezés művészete. Írtál megannyi lapban, stílust mutattál, s már felfedezett a rádió, ahol előbb gyakornokként, majd munkatársként dolgozhattál. Dolgozhattál Veszprémben, Győrben, sőt még a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályán is. Aztán egyszer csak utolérted önmagadat.

A nagy futás, a nagy nekilódulás eredményeként megállhattál, megpihenhettél a Magyar Rádió épületében 1964-ben. Mintha otthonra találtál volna a kesze-kusza évekkel a hátad mögött, mintha a rádió épülete valamiféle szent hely lenne, a tudás temploma. Megannyi behatás ért már addigra, rajongásig szeretted és titokban hallgattad az Amerika hangját, a Szabad Európát, és már pontosan tudtad, hogy ez és csakis ez a te utad. Mikrofonba beszélni, hallgatókat megszólítani, gondolatokat közvetíteni, szórakoztatni, s tán nevelni is közben.

Segíteni az új és még újabb generációkat. A bizonytalan, az elkallódott, helyüket kereső embereket. A Táskarádió hihetetlen hatást gyakorolt mindenkire. A műsor, amely te magad voltál, a műsor, amely halhatatlanná tett: „A Táskarádió volt az első önálló műsorom, úgy gondolom a mindennapi életben elég természetes, őszinte vagyok. Valószínűleg nem lennék sem jó diplomata, sem pedig jó színész, mert nem tudom magam megjátszani. A Táskarádióban vasárnaponként egy órára önmagam lehettem. Ennek kidolgoztam a kereteit is, és igyekezem mindent magam csinálni…”

Aztán a legendás hétfő esték, merthogy fokoztad a tempót János, de úgy, hogy beleremegett az ország. S ebben nincs semmiféle költői túlzás, a Halló, itt vagyok! című műsor 1980 januárjától hétfő esténként jelentkezett, és kavarta fel a látszólag unalmas, eseménytelen estéket. Tíz évig, 1989. decemberéig tartott a diadalútja, és a hallgatóság rajongásig szerette a hangod, a karakteres véleményedet, a szókimondásodat, és az útravalóidat. „Bent ültem a stúdióban, és bárki betelefonálhatott. Nagyon meglepett, egy kicsit meg is ijesztett ennek a műsornak szinte hisztérikus sikere. Bárhová mentem, mindenhol ez volt a téma, erről kérdeztek. Nem egyszer mondták az egyes betelefonálókra, hogy mennyi hülye hív fel téged. Erre kialakult egy sablonválaszom. Te is hülye vagy, csak nem telefonálsz…”

A rádió hangja aztán egyszer csak a képernyőn is feltűnt. Természetes volt, hogy a Szabadság térre is áthívtak, János, hiszen a gyönyörű orgánum mellett, ott volt egy igazi sármőr, egy népszerű férfi. S már nem csak hallhattuk, hanem láthattuk is, ahogy hozzánk szólsz, a Halló, itt vagyunk!, a Kettesben, vagy a Showbálvány című műsorokban. S közben vetélkedőműsort is vezettél, Senki többet? Harmadszor! címmel. És már mindenki tudta itthon ki az a Szilágyi János. Talán az is menekülés volt, ahogy Fülére kerültél, ebbe a tündéri településre, és ment utánad a kitaposott ösvényen Koós János és Bajor Imre is. Irigyeltem tőled, tőletek az ott megtalált harmóniát, s lelki békét.

S vajon az a bizonyos harmónia mennyire jellemezte a hétköznapjaidat, János? Első feleség, aztán jött a második, aztán a harmadik, meg a gyerekek. Az útkeresés, a szerelem, a szeretet iránti vágy olykor bolyongásra készteti az embert. Ma vagy 86 esztendős, és ez egészen hihetetlen. Elsősorban neked lehet az, neked, aki örökifjú. Hogy is mondtad? „Amikor nyolcvan éves lettem, az nagyon kemény volt. Ezentúl azt kell mondanom, hogy nyolcvanegy, kettő, három. Nem biztos, hogy a negyediket is mondanom kell. Az a fura, nem szörnyű, de fura, hogy a halál, a vég, abszolút belátható közelségbe került…”

Látod, már a hatosnál jársz. Nyolcvanhatnál. Élsz, dolgozol, alkotsz, és az életnek nevezett kaland remélhetőleg még sokáig tart neked!  

Ebben bízva kívánok boldog születésnapot!