AKI TÖRTÉNELMET ÍRT A SZÍNPADON: MA 79 ÉVES SZÖRÉNYI LEVENTE

Tudtad-e, mikor elkezdtetek zenélni, hogy nem is zeneszámokat írtok majd, hanem történelmet? S látod-e magad, immár 79 esztendősen, ahogy lelkesen, szenvedélyesen pengeted a gitárt és közben azt énekled: „Ó mondd…”?

Nógrádverőcén kezdődött minden. Az Expressz ifjúsági táborban és ott is egy ház tetején. Az a pillanat, ott, és akkor olyan lehetett, mint Puskás Öcsi visszahúzós csele a Wembleyben az angolok ellen: egyszeri és megismételhetetlen. 1965-öt írtunk, s neked, Levente, sok mindenre emlékezned kell abból a különleges évből. Mindenekelőtt az évkezdetre, amikor Illés Lajos invitálására egyszer csak megjelentél a zenekar próbáján. Január volt, dermesztő hideg január, és te jöttél Szabolcs testvéreddel, merthogy az volt a kívánságod, a feltételed, hogy ő is csatlakozhasson a bandához.

Mondom, különleges év volt az a hatvanötös. Akkor sétált először ember a világűrben, Alekszej Leonov, a Voszhod-2 űrhajósa. Akkor szállt partra Dél-Vietnamban 3500 amerikai tengerészgyalogos, s akkor robbantották fel itthon a Nemzeti Színházat. Cserébe elkezdték építeni Budapesten az első házgyári elemekből álló panelházat. De az az esztendő hozta el azt a pillanatot, amikor II. Erzsébet, brit királynő kitüntette a Beatles tagjait. És akkor alakult meg Cambridge-ben a legendás Pink Floyd. Itthon pedig az Illés együttes lépett egyet a halhatatlanság felé. A banda akkor már túl volt sok mindenen. Játszott megannyi The Shadows és Hurricanes-dalt, hangos, zajos koncerteket nyomott a Petőfi Sándor utcai Építők klubjában, magáévá tette a luxemburgi rádió zenekínálatát és stílusát, és hivatalosan a budapesti Műszaki Egyetem zenekarának tarthatta magát. Mi több, az 1963-as amatőr fesztiválon első lett.

A rajongók száma pedig csak nőtt és nőtt. Aztán 1964-ben jött az első válság, a tagok közül többen befejezték egyetemi tanulmányaikat, és a banda tagjainak el kellett dönteniük, hogy akkor innentől kezdve megmaradnak amatőr zenekarnak, amely külföldi zenekarok dalait játssza lelkes közönség előtt, vagy profivá válnak. Igazi sztárzenekarrá. És elérkeztünk 1965-höz, amikor te, Levente, tiszteletedet tetted néhány próbán. És akkor mondta ezt Bródy János rólad: „Eleinte nem nagyon szerettem, mert ha lejött, elkérte a gitáromat, óriási show-t csinált, eltépte a húrjaimat, levetette magát a földre, aztán visszaadta a gitárt és azt mondta, ne haragudj! És a gitáron nem volt húr. Amikor aztán az első próbán Szabolccsal elénekelte az It’s all over now-t, akkor éreztem, hogy alapvetően jó srác és érdemes vele együtt zenélni.”

És immár veled, meg Szabolccsal feltámadt, új lendületet kapott az Illés, és a Kőbányai Törekvés Klubban, majd az Eötvös utcai Vasas klubban már újra telt házas bulikat lehetett nyomni. Sőt, a híres-neves Syconor helyére sikerült bekerülni az akkor kultikus helynek számító Bosch Klubba. S már jöttek az első számok, az első saját szerzemények, talán épp a nógrádverőcei háztetőn született meg az Ó mondd, majd a Légy jó kicsit hozzám, az Utcán és ezeket a számokat már énekelte, teli torokból énekelte az egyre lelkesebb rajongótábor.

Mire emlékszel ebből az időszakból, Levente? Mi maradt meg benned, miközben az élet gyorsvonata az egyik állomásról a másikra száguldott veled? De bárhol is állt meg ez a bizonyos szerelvény, mindenhol sikoltozó, lelkes tömeg fogadott, merthogy addigra már létezett a szentháromság, az Illés, Metro, Omega kultusza. És vajon hányszor jártál az életed során az ausztriai Gmundenben, ahol aprócska gyerekként éltél néhány hónapot a szüleiddel, akik a II. világháború vérzivatara elől menekültek el itthonról. Vajon láttad-e azt a várost azóta?

Aztán a harcok végeztével hazajöttetek, ám a saját lakásotokba már nem mehettetek vissza. De a családod, a szüleid, megteremtették a túlélés lehetőségét, új otthont találtak, és szívós munkával úgy nevelhettek fel téged, hogy talán semmiben sem szenvedtél hiányt. És vajon mit érezhettél, amikor a Franciaországban élő nagymamád, aki rendszeresen küldött csomagokat nektek, 1960 táján egy gyönyörű bundával ajándékozta meg a családodat? De nem is az a ruhadarab volt különleges, hanem amit rejtett: sok-sok eldugott, belevarrt dollárt, és ebből a titkon küldött pénzből lett meg neked az első gitárod. Eszedbe jut-e néha az a bunda, benne a dollárokkal? De ha vissza is pörgeted életed filmjét, amely hihetetlenül izgalmas, különleges, és talán dallamosabb, mint bármelyik musical vagy rockopera amit írtál, talán nem is a titkos pénzköteg jut eszedbe, hanem a csodálatos rokonaid. Anyai nagyanyád, aki zongoraművész volt, a Zeneakadémia tanára, keresztanyád, aki hegedűművészként szórakoztatta a közönséget, így aztán te is, Szabolcs testvéreddel karöltve tanultál és játszottál ezen a gyönyörű hangszeren.

S emlékszel-e arra, hogy titeket őrült Szörényieknek neveztek? Ez is becézés volt, tán némi irigységgel, mert te, Szabolccsal, a váci gimnáziumban már felléptetek mint gitárduó, és bátrak, elevenek, tehetségesek voltatok, mintegy kilépve a szürke zónából és a szürke hétköznapokból. És később jöttek a saját zenekarok. A Mediterrán, a Balassa. Utóbbival, amelyről keveset írnak, még az is előfordult, hogy a Szovjetunióban húszezer néző előtt lépett fel egy kisebb stadiont megtöltve. De akkor már egyértelmű volt, hogy te és Szabolcs a zenélésnek éltek majd. Majd jöttek az újabb variációk: a Deák együttes, a Stúdió 11, és a Bergendy. De az Illés zenekar lett a tiéd, a tiétek, a miénk, valamennyiünké.

Az 1966-os Táncdalfesztiválon a Még fáj minden csók című dal második díjat nyert, két évvel később az Amikor én még kissrác voltam már első helyen végzett. 1971-ben az Elvonult a vihar újra második helyezést ért el. Az Illés a fénykorát élte, és a rajongók azt gondolták, ez így lesz az idők végezetéig. Aztán minden másként alakult. Az út nem egyenesen, sokkal inkább kanyargósan folytatódott és 1974 és 1984 között a Fonográf együttessel arattál sikereket. Vajon tudtad-e ugyanúgy szeretni a Fonográfot, vajon ugyanaz a tűz lobogott benned, mint amikor az Illéssel játszottál? Volt-e különbség a lelkedben a két banda között? Megannyi kérdés, amelyeket tulajdonképpen felesleges is feltenni. Az Illés és a Fonográf is maradandót alkotott. Olyan élményt adtak, amelybe kapaszkodni lehetett, amely elhitette velünk, hogy itt, a vasfüggönyön belül is létezik a szabadság, az extázis, csak néhány szám, néhány koncert, néhány kis-, vagy nagylemez erejéig.

Újra és újra megújultál, Levente. Ha nem színpadon gitároztál és énekeltél, akkor dalokat, rockoperákat írtál, egyiket a másik után. A Kőműves Kelemen már jelentős hatást gyakorolt a közönségre is, ám az István a király 1983-as bemutatója a városligeti Királydombon, majd később a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a Népstadionban, a Nemzeti Színházban, a Budapest Sportarénában és még ki tudja hány helyen előadva, varázslatos élményt okozott. És ha a vágtató évek alatt olykor újra összeállt az Illés, mint 1990. márciusában, a 25. születésnap tiszteletére az Erkel Színházban, vagy ugyanabban az évben szeptemberben, valóságos népvándorlás indult és mindig a minőségi zenére, a ti muzsikátokra kiéhezett emberek tapsoltak és énekeltek.

Többször is elbúcsúztál a közönségtől. Legutóbb 2010-ben a Hattyúdal című koncerttel ahol Illés dalokat is játszottál. És mindig reménykedve engedett el a publikum, miközben könnyeit törölgette, az ifjúságát siratta, és reménykedett, hogy hátha majd megint, hogy újra együtt léptek színpadra Bródy Jánossal és azokkal akik még élnek. Ebben a reményben köszöntelek a 79.  születésnapodon. Hátha… Hátha még lesz erőd, energiád és kedved belekezdeni valamelyik Illés-nótába. Miattunk. Az elillant fiatalságunkért…

Boldog születésnapot, Szörényi Levente!