Változik a divat, változik az életstílus, változik körülöttünk szinte minden. Ám úgy tűnik, egyvalaki örök. Claudia Cardinale, aki immár 84 esztendős.
Irigylésre méltó helyzetben voltak a hatvanas években a férfiak. Annyi nőideál és igazi díva azóta sem volt. Talán elég ha csak Itália nagyasszonyait említjük: Gina Lollobrigidát, Sophia Lorent, no meg Claudia Cardinalét. De nem csak a szépségükkel, a tehetségükkel is hódítottak. Közülük talán Claudia Cardinale volt az, aki egy kicsit mintha „lemaradt volna”. Mintha szándékosan a háttérből figyelte volna, ahogy Lorent és Lollobrigidát halmozzák el bókokkal a világ minden tájáról. Pedig ő legalább akkora kedvenc volt, mint a két gyönyörűséges kolléganője.
Talán elég, ha csak egy jelzővel illetjük, amelyet még 1963-ban az Oscar-díjas angol színész, David Niven mondott rá a Rózsaszín párduc című legendás film egyik forgatási szünetében. Nos, a különleges bók így szólt: „Claudia, a spagetti mellett te vagy a másik legnagyszerűbb dolog, amit a világ Itáliától kapott…” S milyen igaza van. Aki látta a Volt egyszer egy Vadnyugat című remekművet, az pontosan tudja, hogy David Niven nem túlzott. Claudia abban a különleges hangulatú, és imádni való zenével színesített westernben az igazi nőt alakította. A csábító, a vad, a félénk, a segítségre szoruló, a törékeny, az erős nőt. S ha azt gondolná valaki, hogy az olasz temperamentum sugárzott belőle, az részben téved. Merthogy az édesapja valóban szicíliai volt, ám az édesanyja franciaként látta meg a napvilágot és a család nem valahol Rómában, vagy Nápolyban élt, hanem Tuniszban.
Claudia is ott született, és az észak-afrikai város akkoriban, a harmincas években még francia fennhatóság alá tartozott. De azért az olasz vér természetesen ott csörgedezett az ereiben, még ha sokáig nem is beszélte ezt a gyönyörű, dallamos nyelvet. Az édesapjától kevéske olasz kifejezést örökölt, ugyanakkor anyanyelven beszélt franciául. Okos, gondolkodó kislány volt, és pontosan tudta, mi lesz belőle, ha nővé cseperedik. Tanárnak készült, mert úgy vélte, a tudást, amelyet majd megszerez az iskolapadban, át kell adnia a jövő generációjának. És bizony Tuniszban sok, nagyon sok szegény gyerek szaladgált az utcán, élt nyomorban, kilátástalan jövőképpel. De a nemes gondolatból nem lett semmi.
A szépség legyőzte az intellektust. Merthogy Claudia 1957-ben megnyert egy olyan szépségversenyt, amelynek az volt a neve: Tunézia legszebb olasz lánya. És nemcsak valamiféle műkoronát tettek a fejére, bizsuból készítve, hanem a kezébe adtak egy repülőjegyet, amely Velencébe szólt. És nem is a gondolák és lagúnák vonzása jelentette az igazi kihívást, hanem a velencei nemzetközi filmfesztivál, amelyre a győztes Claudia Cardinale elutazhatott. Helyesebben Claude Joséphine. Merthogy akkoriban még így hívták. Mondani sem kell, amikor megjelent a velencei forgatagban, a férfiak gyönyörködve, lelkesen figyelték minden lépését. Onnan már szó szerint és átvitt értelemben is csak egy ugrás volt a világhír. Vagy legalábbis a nagy lehetőség.
Olasz filmesek tettek neki ajánlatot, tisztességeset és tisztességtelent, és meglepve tapasztalták, hogy ez a mediterrán szépség bizony alig-alig beszéli az itáliai nyelvet. Ráadásul ez a megközelíthetetlennek tűnő hölgy súlyos titkot cipelt magával. Merthogy mindössze 17 esztendős volt még csak, amikor egy francia férfi megerőszakolta, és teherbe ejtette. De az élet már csak olyan, hogy olykor a legváratlanabb helyről jön a segítség. Egy olasz filmstúdió vezetője, Franco Cristaldi segítő kezet nyújtott az elhagyott és kétségbeesett lányanyának. Kicsempészte Londonba azzal az ürüggyel, hogy majd angolul tanulhat a brit fővárosban. Claudia már Londonban szülte meg fiát, Patrickot, akiről jóval később sokan azt gondolták, hogy az öccse. Claudia Cardinale aztán beleszeretett a férfiba és 1975-ig élt együtt vele.
Cardinale a kezdeti szárnypróbálgatások után már nem győzött válogatni a felkérések között. Még úgy is, hogy eleinte szinkronizálni kellett, merthogy kifejezetten erős francia akcentussal beszélte az olasz nyelvet. De ez már senkit nem zavart akkor. A szépsége, a vadsága, a kisugárzása elég volt ahhoz, hogy folyton őt kövesse és mutassa a kamera. A világhírű rendező, Federico Fellini is a csodálói közé tartozott, és az 1963-as 8 és fél című filmjében már fontos szerepet adott neki. Egy másik rendezőzseni, Luchino Visconti is előszeretettel hívta és tette Claudiát igazi szexszimbólummá. Olyan filmekben láthatta őt a közönség, mint a Rocco és fivérei és a Párduc. Kevesen tudják, de Fellini és Visconti is más Claudiát akart látni a filmvásznon, a színésznő erről később ezt mondta: „Minden második vagy harmadik héten meg kellett változtatnom a hajam színét…”
Majd jött a Rózsaszín párduc, aztán persze, hogy jött Hollywood hívó szava. Amerika is kíváncsi volt a tökéletes nőre. S Claudia repülőre szállt, aztán meghódította az Újvilágot. Előbb a Szerencsevadászokban, majd Sergio Leone westernjében, az 1968-as Volt egyszer egy Vadnyugatban alakított maradandót. A legnagyobb színészekkel játszhatott pályafutása során: Alain Delon, Marcello Mastroianni, Henry Fonda. Játszhatott bárhol Hollywoodban, Európában, csodálattal figyelték. Saját bevallása szerint soha sem ment férjhez, de a pletykák és a pletykalapok állítják, hogy Franco Cristaldival mégiscsak összeházasodtak egykoron. A 84 esztendős díva 1975 óta él együtt Pasquale Squitierivel, aki később Olaszország szenátora lett és akit egy leánygyermekkel ajándékozott meg. Fontos szerepet vállal a közéletben, az UNESCO női jogokért felelős jószolgálati nagykövete.
Tegyük hozzá, 84 évesen…
